Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-04-26 / 17. szám

gazdagabbakra vetnők, s a szegényektől csak akkor fogadnánk el adományt, ha ezek azt önként ajánlják meg. A másik a missziók ügyének felkarolása. A közalap eddig is sok sebet enyhített már s az államtól remélhető nagyobb segély által növelve, hiszszük hogy valóban lehetővé teszi a legsúlyosabb bajok enyhítését; de ezzel egyúttal arra ad alkalmat, hogy minél többen s minél hangosabban kérdezhessék: «Mi mindent is kell hát tennie a protestáns, közelebbről a reformált egyháznak, hogy sokszor hangoztatott culturalis hivatásának minél jobban megfeleljen?)) S ha kérdjük, hogy ha a protestáns lelkészek és tanitók kiemelkednek az anyagi nyomorból, micsoda téren kell majd s a kik már kiemelkedtek, micsoda téren kellene már most érvényesiteniök azt a lelkesedést és buzgóságot, mit a megélhetés gondjai többé el nem nyomnak, a felelet csak az lehet: „az egyháztársadalmi tevékenység terén" Ugyanerre a következtetésre jutunk, ha a hazai ev. ref. misszióügy fejlődését vesszük vizsgálódás alá. Mi a mi missziónk alapgondolata ? ((Megtartani a nemzet és egyház számára azokat, kik idegen nemzetiségek és felekezetek közé vannak beékelve.)) Es mi lett a missziói működés eredménye? Az eredmény az lett, hogy a hol csak hívogatták az egyház szétszórt gyermekeit, ezek előálltak s az alapítás legnehezebb munkájában tevékeny részt vettek s tetemes áldozatokat hoztak. Ez s természetesen még sok más körülmény is oda terelte a közgondolkodást, hogy most már mindenfelé hangoztatják: utána kell menni mindenhol az elhidegülleknek, bele kell vonni ott is a sajátos egyházi élet körébe a férfiakat is, nőket is, a hol már lelkész régóta működik, í templom régóta áll, más szóval: szervezni kell az egyháztársadalmi, behnissziói tevékenységet. Az elmondottakból két nagy tanúságot vonhatunk. Az -egyik az, hogy a törvényhozói működés az egyházban akkor s a szerint lett sikeres, a mikor s a mennyiben új utakat tör a vallás-erkölcsi felujulásra. A másik az, hogv a törvényhozói működés, a mint kétségkívül egyfelől kiindulási pont, másfelől eredmény is, milliók csendes, zajtalan munkájának szorosan vett vallás-erkölcsi életének, a sajtó s az irodalom buzgolkodásának s a mennyiben van, az egyháztársadalmi tevékenységnek, mindezekkel a tényezőkkel egyenes arányban álló eredménye. S ha már bizonyos, hogy az egyházi törvényhozói működésnek is szoros összeköttetésben kell állania az egyháztársadalmi tevékenységgel, még sokkal bizonyosabb, hogy mig egyfelől az egyházi irodalmi buzgóikodásnak s a templomi igehirdetésnek minél változatosabb s elevenebb egyháztársadalmi tevékenység megteremtésére, később folytonos felfrissítésére kell irányulnia, másfelől az egyháztársadalmi élet virágzása az egyházi irodalom nagyszerű kifejlődésére, s a templomi igehirdetésnek is az eddiginél sokkal fontosabbá tételére vezetne. Ez állításokat nem is szükséges hosszadalmasan bizonyítani. Az egyházi sajtónak s az igehirdetőknek egyformán arra kell törekedniök, hogy az egyház tagjaiba vallás-erkölcsi megelevenítő erőket vigyenek s lehetővé tegyék, hogy nemcsak a pap, hanem mindenki a maga kisebbnagyobb körében tegyen is valamit az evangeliomi igazságok megvalósítására. Ez következik a keresztyénség lényegéből. A kegyelem teljességéből mindenkinek kell részesülnie, s nemcsak a vezéreknek, a kik a szószéken vagy az irodalomban irányzói a vallás-erkölcsi tevékenységnek. S ki tagadhatná, hogy ha az egyháztársadalmi tevékenység szervezése által a valláserkölcsi erő élénken lüktetne az egyház minden erében, irodalmi vállalataink százszor jobb állapotban volnának, mint most; mert milliók keresnék azokban szellemi táplálékuk egy részét s templomaink testi, s lelki gyógyítást végző társadalmi élet igazi góczpontjaivá válnának, hova nem azért jár az ember, hogy a Tisztelendő ur hangjában vagy jobb esetben beszéde szépségeiben gyönyörködjék, hanem hogy a valláserkölcsi tevékenységhez uj erőket, uj hitet, uj lelkesedést vegyen fel magába. Nem akarom fejtegetéseimet egyszerűen azzal bezárni, hogy egyházunk épületének meglévő részeihez a még hiányzó s a körülmények által mind sürgősebben követelt egyháztársadalmi tevékenység minél előbb, s minél több helyen leendő létesítését szükségesnek, elodázhatlannak jelentsem ki. Hangsúlyozni akarom azt is, hogy az 1791. évre s az ezt megelőző szenvedésekre való visszaemlékezés eljövendő nagy napjait kiválóan alkalmasoknak tartom egyháztársadalmi maradandó alkotások létrehozására. Majd ha a jubiláris zsinat összeül s a lelkészek mindenfelé nagy erővel bizonyságot tesznek az Ur kegyelméről, mely nagyobb volt, mint ellenségeink hatalma: lesz öröm, felbuzdulás s lelkesültség, a mennyi csak kell. A lelkesültséget azonban jól fel kell használnunk, tüzének táplálékot adnunk s hevét alkalmazásba vennünk. Mert ha nem igyekszünk megragadni a jó alkalmatosságot, bizony a nagy tűz ki fog aludni, hogy belőle legfelebb néhány szikra derítsen fényt, s egy kis parázs a hamu alatt keltsen meleget. Készüljünk hát mindnyájan. Készüljön minden egyház