Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-04-12 / 15. szám

ságot volt kénytelen felvenni. Azonban az ily nagyobb egyházak csak rendkívüli esetekben szoktak segélyeztetni, mig a kicsinyek mondhatni, rendszeresen. Aztán ezek a sokat zaklatott alföldi nagyobb egyházak általában véve csak fizetnek a domesztikába, de abból nem is kérnek ; hisz a domesztika voltaképen a nagyobb egyházak megadóztatása a kicsiny és szegény egyházak javára. Az 1821-iki konventnek és a zsinati törvények idézgetése felesleges volt, mert én azokat, édes Felsőtiszaparti ur, nemcsak jól ismerem, de azokkal ellenkezőt nem is állítottam soha; csak nem kell senki szavait összefüggésükből kikapni, hogy aztán azok értelmét elmagyarázni lehessen. Hogy egyházkerületünk amaz utolsó egyházának vidékéről nem sokan keresik fel a debreczeni főiskolát, Felsőtiszaparti nálam jobban tudhatja; de hogy a leendő uj egyházkerületből nagyon sok növendék keresi fel a debreczeni főiskolát, s nyer benne kedves otthont, azt pedig én tudom jobban. A személyemre vonatkozó gúnyos apostropháira nem válaszolok, először azért, mert e «Lap» olvasó közönségét személyeskedéssel untatni nem akarom, másodszor azért, mert én nem személyes érdekből írtam s végre harmadszor azért, mert az álnév álarcza alatt lappangó, inkább lappangani akaró cikkíróknak mind dicséretét, mind gyalázatát igen csekély értékűnek tartom. Az igazságot hirdetni s a közjót előmozdítani kötelesség. Ha az igazság birtokában van, s czélja a közjó előmozdítása, akkor miért rejtőzik bárki is gyáván az álnév leple alá ! Igaz, hogy némelyek azt tartják : «mater timidi flere non solere.» Ha Felsőtiszaparti is ezt az életbölcsességet követi, akkor legyen neki az ő hite szerint ! Egyet azonban tőle is megvárhatok. Az ugyanis, hogy bármeddig szőjje is álmait amaz uj egyházkerületről, s képzeljen annak számára bármely fényes jövőt, én nem zavarom ; de küzdjön a nagy ügyhöz méltó és művelt, nemes férfiakhoz illő fegyverekkel hagyván hitvány ficzkóknak a «calumniare audacter» jelszó követését. Debreczen. Joó István. KÖNYVISMERTETÉS. „A renaissancekori bölcsészet története." Irta Domanvosski Endre, a bölcsészet nyűg. tanára és a m. t. akadémia l. tagja. Megjelent a Franklin- Társulatnál, iSpo., ára f frt. Furcsán és különös módon kell bemutatnom a fentcimzett művet a tisztelt olvasó közönségnek. Ugy vagyok vele, mint egy idegen földről jött kalmár, ki hazánk valamely országos vásárján felüti szerény külsejű sátorát, hogy abban ismeretlen tájak portékáját árulgassa, s e végből fáradhatlanul kiált: Kérem uraságaim, méltóztassanak az én nevezetességeimet is figyelemre méltatni, olyanokra nem akadnak egyhamar itthon, kedves hazájukban. Mert eltekintve az érdemes szerző művének előszavában elmondott azon panaszától, hogy nálunk az anyatudománynak, a bölcsészetnek olvasó közönsége elenyésző kicsiny, elvitázhatlan tény, miszerint alig tudjuk elképzelni és elhinni, hogy közülünk valaki önálló bölcsészeti munkát megírhasson. Nohát kérem, itt csak ugyan önálló bölcsészeti munkával van dolgunk. Domanovszki már az eddig kiadott bölcsészeti munkáival bebizonyította, hogy önálló gondolkodású, mély elméjű philosophus, ki hazánk bölcsészeti irodalmának dicsőségét kiváló módon emeli. Mostani műve is valódi kincs hazai irodalmunkra nézve, s különösen a mai fogalomzavarban nagyon előmozdíthatná a nézetek és felfogások tisztázását és helyesbítését. E mellett nekünk protestánsoknak nem egy hatalmas szellemi, fegyvert ad kezünkbe, hogy azzal szent vallásunk jogosultságát és fontos jelentőségét dicsőségesen megvédhessük.*) A kalmár szavaival folytatom : Kérem, uraságaim, méltóztassanak ezen nevezetességet becses figyelmükre méltatni. Biztosítom, hogy fáradságukat nem fogják sajnálni. Az érdemes szerző a renaissancekori bölcsészet történet közrebocsátásával tanúbizonyságot tett mindenek előtt arról, hogy fáradhatatlan tudományos tevékenysége által hazánk mivelt közönségét a philosophiával megbarátk ózta tni törekszik. Ezen munkájában a philosophia azon átmeneti korszakát ismerteti, mely Cusai Miklós főművétől kezdve Descartesig, tehát 1450-től 1644-ig terjed. Ezen korszak 194 évet foglal magában, s azért felette érdekes, mert tiszta fogalmat nyújt arról, mily lassan bontakozik ki az emberi gondolkodás szellemi tévedések és elfogultságok bilincseiből ; mily nehéz munkát kellett végezni az emberi szellemnek, mig a lelkiismereti rabszolgaságból kiszabadítva megért az uj korszakot alkotó, mindent megváltoztató ujabb történelmi legnagyobb eseményre, a reformatióra. Domanovszki a renaissancekori bölcsészet történetében mindenek előtt visszapillant a scholastikára ; nem varázsló s az olvasót magával ragadó szólásmóddal, hanem feszítő, mély logikai érvekkel kétségbevonhatlanul kimutatja, miért kellett a scholastikai bölcsészet világnézletének buknia, meghalnia, elenyésznie. Fellelkesül az ember, midőn ezen visszapillantást olvassa. Azt óhajtja, hogy azok, kik még ma is arról tudnak álmodni, miszerint Aquinoi Tamás bölcsészete még a jelenben is igaz lehetne és jogosultsággal bírhatna, előtte állnának, hogy óriási tévedésük és ábrándjuk felett legmélyebb sajnálkozását fejezhetné ki. A schoiastika szerint nincsen az ész alapján nyugvó theologia, s igy természetes, hogy a philosophia és a theologia, a tudás és hit közti kapocs feloldódott s ezzel vége lett a scholastikának. Mivel azonban a szellem fejlődésében is minden rendes egymásutániságban történik egy átmeneti kor*) Domanovszki a philosophiai tudományok veterán művelője, avatott magyarázója. Szorgalmas philosophus, kinek a magyar philosophiai irodalom immár négy vakos kötet bölcsészet-történetet köszön, melyek elseje az ókort, másodika az egyházi atyák, harmadika a schoiastika, negyedike a renaissance bölcsészetét ismerteti, s melyek mindenike első rendű termék a maga nemében. Idealista bölcsész, ki hisz a szellemiség realitásában és nem kacérkodik a jelenkor divat-philosophiájának, a positivismusnak és agnosticismusnak tetszetős jelszavaival. Philosophiája szilárd erkölcsi alapon nyugszik, mely objectiv rendet, feltétlen erkölcsi törvényeket, örök erkölcsi törvényhozót, isteni alapú lelkiismeretet és szabaddá fejleszthető erkölcsi erőt tanít, mely a természeti és erkölcsi akadályokon is képes diadalt venni. Nagyra becsüli a vallást és hirdeti az istenség megismerhetőségét, mit sok újkori philosophus vagy tagad vagy mellőz. Nagy tisztelője a keresztyénségnek, melynek lényegét az istenemberség eszméjében látja, abban a mindenki által felfogható igazságban, hogy «az emberi természet igazsága az isteni ; az egy szellem fogalmában jut el az Isten és az ember különbsége teljes egységre.» A keresztyénségről való philosophiai felfogása és független philosophiai szelleme megóvja azon dogmatikus egyoldalúságtól, mely a galvanizált scholastikában bámu'ja a philosophiai tökélyre jutását. Domanovszki ily egyházi tekintélytől független keresztyén bölcsész, mondhatnám protestáns bölcsész. Szetk.