Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-03-29 / 13. szám

egyház illetékes, a melynek határában az ingatlan fekszik, az az egyház pedig nem, a melyben gazdája lakik : a minthogy az utóbbinak kimondása helytelen és jogtalan is lenne. Eddig zavar volt, a zavar ezután még nagyobb lehet, különösen pedig akkor, ha a nagy bizottságnak a javaslaton tett s a Lapok által közölt változtatása keresztül megy. E változtatáshoz azonban most még nem szólhatunk, mert a megváltoztatott authenticus szöveg még nem áll rendelkezésünkre. Nézetem szerint a hova-adózási kérdést minden oldalra kielégitőleg megoldani alig lehet. Tiszántúli egyházkerületünk a fennebb emiitett módon egyszerűen ketté vágta a gordiusi csomót, s csakugyan kaptául önként kínálkozik az állami és községi adók beszedési módszere ; ámde egyház és állam más, egyház és község szintén más. Az államról nem is szólok, s csak azt mondom, hogy a község által a másutt lakó birtokos érdekei is ápoltatnak és pedig közvetlenül, méltó azért, hogy a községi terheket földbirtoka után, egészben vagy jó részben, ott viselje, a mely község határában földbirtoka fekszik. Nem így van ez az egyházzal, mert bár az egyetemes egyház javaival is élünk s azért annak terheit is viselni kötelesek vagyunk, de mégis csak saját egyházunk a mi tulajdonképeni lelki hazánk, s ha azért valaki szorgalmának gyümölcsével ezt kívánja kiválókig boldogítani, abban én semmi elítélendőt nem látok. Tekintettel azonban arra, hogy sokszor az egyházak és egyesek érdeke is ugy hozza magával, hogy az egyháztag birtoka után adót fizessen ott, a hol állandóan nem, vagy talán egyátalában nem is tartózkodik : mereven kimondani nem javasolnám, hogy áz egyháztag bárhol levő birtoka után oda tartozik fizetni egyházi adóját, a hol állandóan lakik, vagyis a mely egyháznak törvényeink szerint tagja. Mert bizony lehetnek oly uradalmak által dotált kisebb egyházak, melyeknek lelkésze az ilyen rendszer keresztül vitele mellett egész bátran vándorbotot foghatna kezébe. Ezzel szembe áll egy másik nagyon megfontolni való dolog. Van olyan község, melynek lakossága normális viszonyok között kedvezően szaporodik, határa azonban kicsiny és saját határán a létszámmal arányban nem, vagy egyátalában nem is terjeszkedhetik. Hol fog tehát terjeszkedni ? Természetesen, ha csak lehet, a szomszédos határokon. Úgyde amint számuk szaporodik, azzal együtt egyházuk kiadásai is szaporodnak —- azt csak mindenki kénytelen elismerni, hogy nagyobb tömegek nagyobb költségvetéssel dolgoznak — ámde ha ez így van s miután az egyház anyagi existenciája jó részben a birtokok megadóztatásán alapul, úgy az ilyen egyház a tiszántúli egyházkerület által helyeselt adózási rendszer mellett kénytelen lesz az egyház határában levő földeket mind jobban adóztatni, mert a lelkek számával növekedő párbér aligha fedezheti a növekedő egyházi szükségleteket. A párbért pedig emelni a legtöbb helyen alig lehet, ha csak a szegényebb néposztalyt ki nem akarjuk zárni az egyházi élet áldásaiból. Az ily egyház tagjai bizony elmondhatják : «mi ültettük a diófát, más veri le a dióját !» Ily ellentétes érdekek mellett szerintem a bizottság helyesen találta meg a modus vivendit, midőn a javaslat rí. §-a b) pontjában azon- egyházak érdekét megóvja, melyek talán egyes uradalmak támogatására nagyon is reá vannak szorulva ; másfelől pedig ugyanezen b) pont utolsó kikezdésében visszaadja verejtékök gyümölcsének élvezését az oly egyház tagjainak, mely j a szomszédos határokon vagy esetleg messzebb terjeszkedik. Az itt kimondott elvet azonban következetesen meg kell valósítani s szerintem a 13. §. törlendő, illetőleg beviendő a 11. §. b) pontjának utolsó kikezdésébe, mely is akkor így hangzanék: ((Egy egyháztag is oly községben, legyen bár abban vagy ahhoz csatolva ingatlan birtoka, a melyben sem nem illetékes sem rendes lakással nem bír, egyházi adó fizetésére nem kötelezhető.)) Ezek szerény észrevételeim e fontos törvény javaslatra, melynek minden jogos érdeket kielégítő alakban való törvénynyé emelése szeretett közegyházunknak és mindnyájunknak hő óhajtása. Mezöberény. Illyés Endre. Énekeskönyvünk. E becses lapok 10. számában «Conservatismus és radicalismus a zsoltár átalakításoknál)) czím alatt megjelent cikk kívánatossá teszi, hogy e nagyérdekű ügyre vonatkozólag necsak egyesek, hanem testületek nézete, véleménye és Ítélete ismertté tétessék. Ezért bátorságot veszek egy alföldi gyülekezetnek az ének rendezésről az egyházkerületi énekügyi bizottsághoz beterjesztett következő feliratát köztudomásra hozni: «Egyháztanácsunk megnyugvással veszi tudomásul az egyetemes énekügyi bizottság azon eljárását, hogy programmjának az egyes egyházakhoz lett megküldése által, egyházalkotmányunk alapelvei iránti tiszteletének ad egy részről kifejezést, más részről pedig az egyházakat hallgatólagosan felhívja, hogy kerületi bizottságaik utján a vidék nézeteit, érzelmeit és véleményét az egyetemes énekügyi bizottság tudomására juttathassák s méltányló elbírálása alá bocsáthassák.» Egyháztanácsunk teljesen osztja és tiszteletre méltóknak tartja azon általános elveket, melyek a programmban foglaltatnak; és épen ezért ismerve egyházközségünk nézetét s érzelmeit, nem helyeselheti azon irtási munkálatot, mely énekeskönyvünk mindkét részét — a zsoltárokat úgy, mint a dicséreteket illetőleg — javallatba hozatik. Hiszen maga az egyetemes énekügyi bizottság is a törlések és kihagyások túlon-túl nagy száma fölött nem csak gondolkodóvá, de úgy látszik aggodalmassá lett. Ezért nyilatkozik ekként: «nincs kizárva, hogy a kihagyásra itélt zsoltárszövegekből átdolgozni nem lehetne, mert szerencsés átdolgozás mellett ezekből is lehet remélni alkalmas énekeket. De nincs kizárva az sem, hogy a zsoltár dallamokból némelyek még föl ne vétessenek.)) S midőn ekként nyilatkozik, érezni s mintegy bevallani látszik azt, hogy a kihagyásra vonatkozó véleménye és Ítélete nincsen teljes összhangzásban a zsoltárokhoz — mint bibliai forráshoz — oly szigorúan ragaszkodó magyar reformált népünk érzelmeivel; és e vélemény és Ítélet nem nyugszik oly biztos alapon, melyhez szó és észrevétel ne férhetne, s miket a közérzetem és a meglevő iránti szeretet és ragaszkodás nyilatkozata előtt győzelmes okokkal megvédelmezni lehetne. «Elvetni semmit nem akarunk, a mi ma is jó és szép», mondja a programm ; és meggyőződésünk szerint mégis mily sok, eredeti szépségben megközelithetlen dallam hagyatnék ki zsoltáraink, sőt dicséreteink közül is, miknek magasztos szépségét, korunk énekszerzői — ha ugyan vannak ilyenek — megközelíteni s azon fölemelő, megnyugtató, szivre és lélekre egyként ható érzelmet, mit zsoltáraink dallamaiba a franczia énekszerző, dicséreteinkbe pedig a vallásos buzgóság által áthatott dallamiró belehelt, csak kicsiny részben is