Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-03-29 / 13. szám

— és sokszor nagyon is világi nótákat kell zengedeznie. A másik az, hogy igen megkönynyitené az egész revizió keresztülvitelét. Mert nagyon könnyű lesz akkor egy bizottságnak a legelterjedtebb énekgyüjteményekből s a jelenleg használatban levő összes templomi énekeskönyvekből a legjobbakat és legkedveltebbeket, melyeket az élet már kiválasztott, összegyűjteni. És a nép is, ha izlése a mostaniaknál szebb és jobb énekek megismerése és szabad akaratból megszeretése által finomodott: örömmel fog fogadni egy olyan darabokból álló templomi énekeskönyvet, melyeket már egy részben ismer, szeret, s jobbaknak tart az eddigieknél. Mig igy, bármily jó legyen is az uj, a nép conservativ természeténél fogva, mert a régit szereti, az ujat ellenszenvvel fogadja, és mert előre látatlanban meg van győződve, hogy az nem lehet olyan jó, mint a régi szent, nem is fogja megszeretni soha. A mint hogy az akkor élő generatio ezt a mostanit sem szerette meg soha. De azért ne gondolja senki, hogy és valami országos veszedelmet akarok jósolni. Nem lesz ebből az egész dologból semmi veszedelem. Ha a gyülekezetek nem fogadják is örömmel az uj énekeskönyvet, de nem is lesznek miatta unitáriusokká, ha csak talán tőle nem. Annyi bizonyos, hogy bármily remek is mostani énekeskönyvünk egyes részeiben, egészben véve mégis égető szükségünk van egy jobbra, hs ha már igy kezdtük a dolgot, hát folytassuk igy, de szépen. Adert csak akkor érdemes a revízióba belefogni, ha biztos kilátásunk lehet, hogv az a mostaninál minden tekintetben tökéo J letesebb könyvet eredményez. Mert újítani csak azért, hogy ujitsunk, sehol sem bölcs dolog, egyházi téren meg igen nagy bűn. És én, bár e tekintetben teljes bizalommal vagyok azok iránt, kiknek erős kezeibe a revizió ügye le van téve, még sem hallgathatom el azt az aggodalmamat, mit bennem az a máisok Írástudók által constatált s általánosan ismert tény ébreszt, hogy a mai kor balladákat és ódákat ugyan elég ügyeseket, de hymnusokat nagyon gyengéket produkál. Mert ezekre nem jó idő jár ma. Nincsenek meg azok a feltételek, melyek a hymnust szülik. Szív kell oda, lélek kell oda, buzgóság kell oda és égő lelkesedés, és valami szent naivság, mely minden bölcseséget megtalál az írásokban, s az emberi elme diadalai iránt ugyan nincs semmi érzéke, de annál nagyobb elragadtatással és gyermeki áhítattal szemléli az Isten mélységeit és bár a sormetszetre nem ügyel, rímei sántikálnak, de minden szava az Isten lelkét leheli felénk. Félek, ez az, a mit énekeskönyvünkből ki fognak revideálni. Pedig ezért én elengedek minden rímet, minden gördülékenységet, minden zengzetességet, mert az én szívemet nem a modern költészet ékességei nyugtatják meg, emelik Istenhez, hanem ez az istenes hang. Nagyon-nagyon rossz vásárt csinálna a magyar kálvinista anyaszentegyház, ha csengő rímért zengő rigmusért eladná mostani énekeinek istenes szent hangját. Nem lehet tehát eléggé kérni az intézőket, hogy a régi énekeskönyv szent hangját, kenet; teljességét ne csak megtartsák az újban, hanem még fokozzák is, s költői szépségekkel és csillogással ne engedjék magokat megvesztegettetni; a mely darabban nincsen kenetesség, vessék el könyörtelenül, bármily szép legyen is különben, mert az új könyvnek épen ezzel kell pótolni a régiség szentségét is. Mert ez az, a mit semmiféle szépség, semmiféle tekintély meg nem adhat az új éne: kes könyvnek, és a mi annak bármily tökéletes legyen is, igen érezhető hiányát fogja képezni. Minden bölcsesség és tapintat azt parancsolja, hogy e hiány érezhetőségét a régi könyv igaz gyöngyeinek átvételével csökkentsük. Ezt pedig nem én találtam ki, s nem is azért mondom itt, mintha azt hinném, hogy erre az én bölcs tanácsomra rá vannak szorulva a vezetők, hanem azért, hogy róla átmenjek egy dologra, mely ezzel rokon, és igen fontos, s én a magam részéről annyira fontosnak tartom, hogy ettől látom függeni a revizió sorsát. És ez a zsoltárok kérdése. A mily őszinte örömmel tölt el engem az egyházi költészet terén mostanában fellobogó láng, ép annyira elszomorít és aggaszt az ezt kiserő zsoltárellenes áramlat. íme az erdélyiek, kik pedig már régebben végezték e munkát, alig egy-két zsoltárnak kegyelmeztek meg; mi várható nálunk, mikor a revideáló bizottság már is több mint fele zsoltárt kivörösplajbászolt ? Hát miért e kegyetlenség? Hát minek e három ezer éves szent hymnusokat, a szent hajdankor ez örökszép költészeti gyöngyeit, a szent próféták énekeit, melyek annyi könnyet letöröltek már, annyi vértanút teremtettek, melyek örök időkre össze vannak forrva egyházunkkal, melyek a szent gályarabokat a gályákra is elkísérték, jogaiktól megfosztani? Minek egyházunknak épen legbuzgóbb tagjait épen legkedvesebb énekeiktől megfosztani? És mit ad helyettök a bizottság ? Kölcsey, Berzsenyi hymnusait? Legjelesebb költőink legszebb ódáit? Oh mik azok a leggyengébb zsoltárhoz képest! És ha még százszor szebb énekeket adnának is nálok, a zsoltárok mellett ugyan i elfogadjuk, de nélkülök nem, mert hiában, írhat