Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-03-01 / 9. szám

A felső-tiszai superintendentia. — Nyírvidékinek. — Csodálatos egy cikk a Nyírvidéki uré, mely e lap 7-ikszámában jelent meg. Ide is vág, oda is vág, de hogy tulajdonképpen mit akar, külön superintendentiat vagy a régi nagy mellett küzd, azt cikkelyéből bajos kihalászni. Annyit megvali, hogv az uj kerület az ő hite szerint is ((különös missziót teljesitene», de 10 kikezdéssel bíró cikkelyében csak minden második szól e mellett, a többiben egy sereg a dologra nem tartozó körülménynyel áll elő, a mely szerinte nagy akadálya a tervnek. Természetesen nagy akadálya volna, ha össze volna nőve a reformmal. Akkor én is azon kezdtem volna cikkelyemet: «Magna petis Phaeton !» Már a szerkesztő ur is helyesen jegyezte meg cikkelyére, hogy külön főiskola nem éppen szükséges, arról meg éppen nem lehet szó ser

hogy az elvalt rész felügyeleti vagv egyéb jogokat gyakoroljon a debreczeni főiskola felett. A cikkíró leginkább tudhatja azt, hogy pl. a Nyíren alig van debreceni tanuló a papok között. Igy volt eddig is, igy lesz ezután is. A felső vidéknek mint eddig is, ezután is inkább Patak és nem Debrecen lesz szellemi "központja. Ha a superintendentia külön főiskola alapításán kezdené, erején felül menne, s elveszítené létjogát. Működése csak ugy volna áldásos a calvinismusra és nemzetiségünkre, ha szigorúan szem előtt tartaná célját, a miért alakult: a szegény eklézsiák rendbehozásár. E hazafias és egyházi nagy cél elérése végett sürgetjük az elválást. Várjuk ezt a jó administrációtól, s várjuk attól, hogy az államsegitség nagy része, a melyet a tiszántúli egyházkerület á mi szegénységünk révén élvez, de az alföldi reformátusság erősítésére s a debreceni főiskolára fordit, kizárólag a szegény egyházaknak jut. A domesztika se fog rólunk, erősen hiszem, megfeledkezni, társadalmi úton is gyüjthetünk a szent célra. Most a domesztika segitségén is az alföldi sokkal gazdagabb egyházakkal kell megosztoznunk. Nem a tetőn kezdjük majd az építést, előbb a fundamentomot erősítgetjük, a mely roskadó félben van. Ha lesz erős fundamentom, lesz rajta főiskola, sót egyetem is lehet. Hanem Nyírvidéki urnák nem méltóztatott, teszem föl, a nyíri, földhöz ragadt szegény eklézsiák közt széttekinteni? Vájjon ezek anyagi segítségével is akarja most megteremteni azt a protestáns egyetemet? Mi összefüggés van a külön egyházkerület és a protestáns egyetem között, azt noh a mindig hallottam, valahányszor a külön superintendentia kérdése felmerült, én véges eszemmel fölérni nem tudom. Csak egy világos : a szegény eklézsiáknak még teljes romlásával sem lesz elérhető a kitűzött cél, ha a gazdababb Alföld a legnagyobb áldozatkészségre nem határozza el magát. Tudom, hogy Debrecenben a vidék panaszaira mindég azzal állnak elő : «a protestáns egyetem az a cél, a mely felé törünk, áldozzunk hát a főiskoláért)). De azért, hogy protestáns egyetem legyen, egy nagy vidéknek iskoláit, egyházait, oskolait elpusztulni, veszni hagyni, oly nagy bűn volna nemzetiségünk és vallásunk ellen, a melyet a protestáns egyetem sem mentene ki. Egy dologban egyetértek a cikkely írójával, a mikor arra figyelmeztet, hogy a szegény eklézsiák kormányzása nagy munkát, gondot ad. Nem maradhat tehát 30—87 eklézsia egy esperes kormányzása alatt. Csak abban téved Nyírvidéki ur, ha azt hiszi, hogy ez a körülmény is akadálya volna az elválásnak. Még a gyámintézeti pénzt se kellene megosztania különböző esperességek között. Ments Isten! A lelkészek özvegyének nyugdíjintézete, mint mindén pénzintézet, csak ugy áll szilárd alapon, ha mennél többen részt vesznek benne. A bankok körül is az virágzik legjobban, a melynek sok a részvényese, sok a forgó tőkéje. Az csak maradjon együtt továbbra is. A traktusoknak járásokra való osztása meg a mily üuvös, olyan könnyű is volna. Mindegyik járás élén egy senior vagy mondjuk alesperes állana, a ki az esperesi teendőket végezné. Természetesen mindez tervszerűlég, egyöntetűen menne, az eddigi esperesek elől ülése mellett a gyűléseken megállapított rend szerint. Hogy e célszerű munka-felosztás alapján nem akarunk hierarchiát teremteni, abban azt hiszem egyetértünk Nyírvidéki úrral. Igy egyetértésre jutva, azt hiszem, ezentúl Nyírvidéki ur is Istentől nyert talentumait a ((különös miszsziót teljesítő egyházkerület)) javára értékesíteni fogja. Kívánom, hogy úgy legyen ! Felsőtiszaparti. NECROLOG. Visszaemlékezés Baczó Gáborra. A zilahi ref. főgimnáziumnak gyásza van, mert az intézetnek egyik nestora, Baczó Gábor, 32 éven át működő, 2 év óta pedig nyugalmazott tanára 71 éves korában meghalt! Az a kegyelet, melylyel ez intézet, mint egykori «ahna mater»-em iránt viseltetem s az a tisztelet, melyet boldogult tanítómesterem iránt mindig éreztem, feljogosítanak arra, hogy a távolból részvétemet nyilváníthassam s az elköltözöttről egy-két vonásban, — mert kimerítő necrologot nem irhatok — hálás tanítván vak ént megemlékezhessem. A boldogult az 1848 után nagy nehezen restaurált főgimnázium első tanárai közül való, s ha nem csalódom, a Wesselényi család által 1856-ban létesített tanszékre hivatott meg. Én előttem tanáraim mindig magasan állottak, ! kikre mindig illő tisztelettel tekintettem, hiányaikat avagy fogyatkozásaikat nem tapasztaltam, de nem is kerestem s igy aztán valamennyinek alakja csak dicsfényben maradt meg emlékemben, kikre mindig is tisztelettel gondoltam, s most még inkább mint valaha, mert tudom, hogy tanárnak lenni ugyan szép, de egy-I szersmind nehéz dolog is. A ki tehát 32 évet tölt cl a tanári pályán, mint a megboldogult, másoktól is, de különösen tőlünk, hasonló sorsban élő tanítványaitól, méltán megérdemli az elismerés koszorúját. Baczó Gábor a megtestesült jóság volt, s bizonyára ! százakra menő tanítványai közül, nem hiszem, hogy bár egy is akadna olyan, kiben hála és kegyelet ne élne a mindig mosolygó és szelíd tanár iránt, ki, nem emlékezem, hogy valaha indulatos vagy haragos lett volna, s bennünket, bár csak szóval is, érzékenyen bántott volna, pedig néha talán rá is szolgáltunk, mikor gyermeki vagy ifjúi könnyelműségünkkel, megfeledkezve a tisztelétről, éppen szelídséget és kifogyhatlan türelmét tettük próbára. Valóban tiszteletre méltó szelídséggel és türelemmel levén megáldva, a melyek tanárra nézve megbecsülhetlenek, soha sem kellett tartanunk kifakadásoktól, még esetleges dorgatorumain is meglátszott, hogy kerüli az erősebb kifejezéseket, kiméi bennünket. Ugy emlékezem, hogy VIII. oszt. tanuló koromban pályázat volt hirdetve növénygyűjteményre, én