Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-01-05 / 1. szám

Szent-Mártonról nevezett református egyház hírhedt prédikátora, Schzualb Mór. Vigasztaló, hogy német, így tán nem egy hamar veszi be mérgét (különösen ez antigermanus világban) a magyar természet, de szomoí'itó, hogy protestáns és még szomorítóbb, hogy nem is valami szobatudós, ki csak a tudomány embereinek fejét zavarja, hanem gyakorló lelkész, egy prédikátor, a ki a nép hitének tiszta levegőjét fertőzi be. De hát ugyan mit akar ez a Schwalb úr? Se többet se kevesebbet, mint sarkából kifordítani a protestáns egyházat. A megvetett szögletkövet mozgatja, hogyha kitörhetné s anyaszentegyházunk összeomló romjain felépíthetné a jövő egyházát. Egyház-reformátori szerepre vágyik és ezt elég szerény bevallani. A prófétákkal és apostolokkal szóba sem áll. O oroszlánsága apró egérnéppel mit bajlódnék. Pál apostol élet-halál harcot vitt a fanatikus vándor zsidókeresztyén tanítókkal, kik azzal merték gyanúsítani, hogy nem a Krisztust, hanem maga-magát prédikálja, mert tudta, hogy csak az az evangyeliom igazi, az a hit üdvözítő, melynek alapját nem ember kigondolt, hanem Isten kinyilatkoztatott igazsága képezi, s hogy csak az az igazság bizonyos, melyet nem ember értelmi művelete, hanem Isten kegyelmi ténye, a Krisztus kijelentése, mint a személyes szellem-élet benső tapasztalata szentesít, s miről a krisztusi Szellem maga tészen tanúbizonyságot a mi lelkiismeretünkben. Azért — evangyelioma számára az objectív isteni alapot és tekintélyt biztosítandó — ellenségeivel szemben bátran vallja olvasói előtt: «Nem magunkat hirdetjük, hanem a Krisztus Jézust, mint Urat, magunkat pedig, mint a ti szolgátokat a Jézusért. Mert Isten támasztott fényt a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Krisztus arcán való világoltatása végett. 2. Kor. 4, 5, 6. S Schwalb úr? Elet halál harcra kél azok ellen, akik nem önmagukat', hanem a Krisztust prédikálják. O mint a jelenkor Krisztusa lép fel. S miért ne tenné? Hiszen nincs könnyebb, mint Krisztusnak lenni. ((Kedves testvéreim ! —- mondja műve 72. és 73-ik lapján — pedáns, kicsinyes irásmagyarázók, még a mi úgynevezett szabadelvű theologusaink közt is, gyakran mondottak s mindég újra mondják, hogy Jézus Krisztus, ha csupán ember, emberi korlátoltságoknak és gyengeségeknek alávetett ember lett volna, nem mondhatta volna embertársainak: ((Jöjjetek én hozzám;... és én megnyugosztlak !» Neki, bizonyítják e tudós urak, ezt kell vala mondania: «Menjeiek Istenhez; O fog megnyugasztani titeket)). Ez valóban csodálatos beszéd a theologusok és a keresztyén egyház szolgáinak szájában. Hiszen minden bibliaolvasó tudja, hogy az ó-testamentomi próféták magát az eget és földet is felszólították, hogy beszédökre hallgassanak, hogy ők halgatóikat, honfitársaikat mind magukhoz hívták. «Jertek ide, mondja Ézsaiás is, miért töritek magatokat az étel után, mely nem táplál, az ital után, mely szomjat nem olt ? Hallgassatok reám». Hasonló módon hivja magához olvasóit Sírák is. S alapjában véve a dolgot, hol a prédikátor, ki nem ugyanazt teszi? Mindnyájan, sajnos (bizony az!) még a leggonoszabbak is, elég világosan hívják a népeket magukhoz. Mindenik azon fárad, hogy hallgatókat nyerjen. A kinek nincs bátorsága arra, hogy a népeket magához hivja, az ugyan hallgasson az egyházban ! Annak általában nincs mondani valója. En megvallom, kedves testvérek, és nem szégyenlem megvallani, hogy nékem ez az egyház gyakran nagyon szűk, hogy nekem ezek a padok mind igen kicsinyek. Ezrek előtt állva szeretném kiáltani: «Jertek ide én hozzám, én hozzám és vegyétek fel magatokra az én igámat, az én könnyű terhemet ! Igen ! így beszélhetek én hozzátok. Mert Isten a tanúm, hogy 20 év alatt, a mióta szerencsém van itt prédikálni, semmi mást néni tanítottam, mint a mit Jézus is tanított. Százszor mondottam: «Higyjetek Istenben és tartsátok meg az ő parancsait! Ez minden.)) El se hinnők talán, ha csak úgy mondanák, hogy protestáns prédikátor az, a ki a szószékről így mer beszélni. Hisz ez a beszéd, ha nem őrültség, az önhittségnek és önistenítésnek őrjöngéssel határos neme. Ehhez hasonló példát a világtörténelem ép elméjű embereknél nem mutat fel. Tudtommal legalább még nem akadt ember Krisztus előtt és Krisztus után, nem akadt a pogány, nem a zsidó, nem a keresztyén vallásjavítók és reformátorok közt (szándékosan nem mondok vallásalapítót, mert olyan csak egy van : Isten a teremtő, a világ alkotásban és Isten a megváltó, a világ üdvözítésben), a ki, miként ezt Krisztus tette, oda mert volna állani az emberiség elé eme nagy követeléssel: | «Jer! hozzám, vedd fel az én igámat és kövess engem !» A világ reformálásának, megváltása és üdvözítésének művére csak az egy Krisztus vállalkozott. S itne most Schwalb úr egyszerre oda lép Krisztus mellé s nagy kegyesen elismerve, hogy őt méltónak tartja magához, kezébe csap mondván: jer! ketten, vállat vállhoz vetve, talán majd csak hamarébb célt érünk. Neked is az volt a vágyad, hogy minél több hallgatód legyen, nekem is szűk már ez a brémai templom, kicsinyek a padok, kivetem hát hálómat embert fogni... kinek ? Neked talán ? Hohó barátom ! ha te tudtál hiveket szerezni magadnak, engem sem a gólya költött, tudok szerezni én is magamnak s meglásd akadnak, a kik imádni fognak engemet is ép úgy, mint téged, különösen, ha majd csendes kimúlásom után (mert engedj meg, az igádat — hisz az könynyű! — csak elhordozom, de a kereszted nehéz volna nekem ! csak hordjad magad) akad nekem is egy eszelős Pálom, a ki fejébe veszi, hogy ő anyja méhétől fogva egyenesen azért hivatott el, hogy ne akarjon az emberek közt senki másról tudni, csak Schwalb úrról, a ki meg nem feszíttetik ugyan, de bizonyo-I san meghal és fel sem is támad ugyan, de azért van akkorka ember, mint Jézus volt. Hát én nem akarok ugyan Schwalb úr Pálja lenni, de... Judása sem leszek. Júdás a mestert árulta el, j Schwalb úr pedig csak mesterkedő, a kit leleplezni szent ! kötelességünk. Ne kisértgesse a jámbor lelkeket. Mikor a gyülekezetben próféta szólal meg, apostoli parancs, hogy Ítéljünk — 1. Kor. 14. 29. — s ha kitűnik, hogy az a próféta hamis, isteni parancs, hogy őrizkedjünk tőle — Máté év. 7, 15. — En ugyan nem tartom magam prófétának, de ha nincs is olyan telivér paripám, mint Farkas anhalti fejedelemnek, megnyergelem a gebét az én Uram és Krisztusom ügyének védelmére s szólok a gyülekezetnek nem rontására, hanem építésére. Mert — bocsássa meg e bűnömet Schwalb úr — már én csak Pál apostollal tartok, a ki meghagyta, hogy ha mikor összegyülekezünk, s kiki énekkel, tanítással, nyelvbeszéddel, kijelentéssel, magyarázattal áll elő, minden a gyülekezet építésére történjék — 1. Kor. 14, 26. — mivelhogy mi hatalmat az Ürtól építésre s nem rontásra vettünk — 2. Kor. 10, 8. Ezek után azt hiszem eléggé felköltöttem az érdeklődést kedves olvasóinkban a brémai új Krisztus, Schwalb úr és az ő műve iránt. Kell is, hogy érdeklődjünk iránta, mert az ő fellépése manapság már aligha isolált jelenség, sőt félő, hogy loppal nálunk is sok prédikátor űzi már az ő mesterségét, rontja, botránkoztatja a hívek ! lelkiismeretét, félő, hogy a mi papjaink között is nem