Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-11-02 / 44. szám

felügyelet alatt álló gymnasiumokban is fentartotta a görögnyelvi tanfolyamot, az automon középiskolákat fenntartó testületeknek pedig s így egyházunknak is, nem tette kötelezővé a görög nyelvet nem tanulók részére az azt pótolni hivatott külön tárgyak, illetőleg tanfolyamok berendezését; s a tanulási szabadságot, midőn a gymnasium V. osztályába lépő növendékek szabadválasztására bízta, a görögöt, vagy az azt pótoló tárgyakat kivanják-e tanulni, az V. osztály küszöbén tett választást azonban kötelezővé tevén a négy felső osztálv egész tartamára. Egyházalkotmányunk szerint a középiskolák tantárgyait s tanrendét egész magyar ref. egyházunkra nézve egyöntetűen és kötelezőleg megállapítani legfőbb kormányzó testületünk, az egyetemes Konvent jogkörébe tartozván, szó sem lehetett arról, hogy egyházkerületünk négy főgymnásiumában, akár a fenntartó testületek, akár az egyházkerületi elnökség által a görögnyelv feltétlen kötelező volta, a bekövetkezett uj tanévre megszüntettessék, s az azt pótolni hivatott tanfolyam berendeztessék. Ez ügyben az egyetemes Konvent határozatát kellett és kell bevárnunk, mely e tárgyat kétség kívül érett megfontolás alá veendi; addig marad a dolog a régiben. Egyelőre, részemről legalább, örvendetes jelenségül említem a tényt, hogy görög-köteles középiskoláink létszáma az uj tanévben egyáltalában nem fogyatkozott meg, több helytt növekedett — s így a mitől némelyek tartottak (mert hiszen az emberek s még a tanulók és szülőik is, hajlandók a könynvebbet választani) : nem következett be. Részemről — miután most már de lege la/a van szó, melyet — még ki nem helyesli is, feltétlenül tisztelni tartozik, s mi azt tisztelni is szoktuk — ez ügyben egész megnyugvással bizom az elhatározást az egyetemes Konvent bölcscségére. A másik, az úgy nevezett elkeresztelések ügyében — tulajdonkép az 1868. Lili. törvénye. 12. §. rendelkezéseinek s tehát egy kétségtelen érvényű élő törvénynek végrehajtása iránt a vallás és közoktatásügyi miniszter úr által folyó évi márcz. 27-én 1000,86 sz. a. kibocsátott rendelet. E rendeletet — mely közvetlenül egy. Konventünk f. évi ülésezése előtt bocsáttatott ki — a Konvent már tárgyalta s tudomásul vette. Így erről már hallgathatnék is s egyszerűen a tárgysorozat rendére, a miniszteri intézmények között, bízhatnám annak tudomásul vételét és az iránt netalán szükségesnek találandó intézkedést — ha e rendelet oly izgatottságot nem idézett volna föl országszerte, hogv a miatt a kérdés máig sem vesztette el élét, sőt azóta még jobban kiélesedett s befejezettnek és — a közmegnyugvásig megoldottnak ma sem tekinthető. Azért talán megengedtetik nekem, e kérdésnek, mely minket sőt az egész országot nyugtalanítja, némi megvilágítása. Az 1868. LIII. t. c. 12. §-a félreérthetetlenül és elmagyarázhatatlanul rendelkezik a vegyes házasságokból született gyermekek vallásáról. E törvény — s annak nem csak a szóban levő 12. §-a, hanem az egész törvény — egy századokig tartott keserű harcnak a befejezése ; egy békekötés, melynek első praelimináréi a bécsi és linczi békék s az 1790—91. XXVI. törvénycikk voltak. A hosszú és keserű harcot, melyben annyi testvér vér folyt, annyi család ketté szakadt, könnyelműen — nem mondom rosszakaratúkig — újra fölidézni, még abban az alakban is, hogv a meglevő törvények újra kérdésbe vonassanak s jelesen az 1868—iki torvény és annak szóban forgó §-a törvényhozásilag eltörültessék vagy módosittassók — s azzal a gyászos emlékű vallásháborúkban kifáradt keresztyén felekezetek közé ismét a visszavonás s annyi békés családi tűzhelyre a lelki kétely és nyugtalanság üszke dobassék, hogy az egyszer kivívott béke megint fölzavartassék: megbocsáthatatlan bűnnek tartanám. De ma nem törvényhozásról, hanem a meglevő s azért tiszteletet és engedelmességet parancsoló törvénynek a végrehajtásáról van szó. Nem természetes-e tehát, ha mi — kik a törvényeket megtanultuk tisztelni akkor is, mikor azok nekünk nem kedveznek — egy huszonkét év óta érvényben álló, de a kellő sanctio nélkül szűkölködő törvénynek csak végrehajtását kívántuk s kívánjuk, midőn a törvényesség s méltányosság érzetétől áthatott miniszter annak vég-1 rehajtását nemcsak rendeli, de annak némi sanc' tiot is igyekszik adni: mi e lépést elismeréssel : fogadjuk. Pedig nekünk is lehetett volna kifogást tennünk a miniszteri rendelet némely intézkedései ellen. Hogy szükség esetén a nem illetékes lelkész is keresztelhessen, azt keresztyén gondolkodású és érzületű ember nem vonhatja kétségbe. De azt, hogy a nem illetékesen, csak szükségből történt keresztelési, az azt más helyett végző lelkész a saját anyakönyvébe jegyezze be, hova az nem tartozik, legalább is feleslegesnek tartjuk, s úgy látszik pedig épen ez szüli a bonyodalmat. Mert ha valamely lelkész a nem az ő egyházához tartozó kisdedet a keresztség által a Krisztus közönséges anyaszentegyházába fölvévén, e tényt anyakönyvezés végett az illetékes lelkésznek átírná, ezzel az ügy be volna fejezve. A keresztelő, de