Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-09-21 / 38. szám

haltak a nélkül, hogy a fülbegyónás dogmájáról valamit tudtak volna. Ambrosius érdekes élettörténetét a negyedik _ századból megírta Paulinus; ebből a könyvből oly biztos, mint 2X2=4, hogy Ambrosius soha se ment gyónni. Tours-i szent' Márton élete a negyedik századból, melyet Sulpicius Severus írt meg az ötödik században, mint másik régi emlék bizonyítja, hogy azon időben nem volt meg a fülbegyónás dogmája, mert világos, hogy Márton gyónás nélkül élt és halt meg. Pallás és Theodorét hátrahagyták számunkra a konstantinápolyi püspök Chrysostom életének, szenvedésének és halálának történetét, ki az V. század elején halt meg, de mind a kettő mélyen hallgat ezen dogmáról. S ezek előadásából semmi sem bizonyosabb mint az, hogy ez a kegyes és ékesszólású püspök élt és meghalt a nélkül, hogy a gyónásra is gondolt volna. Soha senki tökéletesebben be nem hatolt a keresztyén élet részleteibe, ezen tárgyról írva, mint a tudós és ékesszóló Jeromos, az ötödik században. Sok bámulatos levelet intézett a korabeli papokhoz, nőkhöz és leányokhoz, kik kérték, hogy adjon nekik jó tanácsot a legjobb keresztyén élet folytatására. Az öt kötetnyi levelek, az egyház első századai szokásának, modorának, nézetének, gyakorlati és dogmatikai hitének egyik legérdekesebb emlékei; a legmegcáfolhatlanabb bizonyítékok ezek arra, hogy a fülbegyónás, mint dogma akkor nem létezett és hogy ez egészen új találmány. Lehetséges-e az, hogy Jeromos elfelejtett volna tanácsokat és szabályokat adni a fülbegyonást illetőleg azoknak a papoknak, akik tőle kérdezték a lelkészi kötelesség útját módját, ha kötelességök körébe vágott volna a nép gyónását hallgatni? Felhívjuk a leghivatottabb római katholikus papot, hogy mutasson egyetlen sort Jeromos leveleiben a fülbegyonást illetőleg ! A papok életéről Nepotianus paphoz intézett csudálatra méltó levelében, a 2-dik kötet 203-ik lapon, a papoknak a nőkhöz való viszonyáról beszélve így szól: «Soha ne légy titokban és félre eső helyen tanú nélkül nővel egyedül. Ha azonban egy nőnek valami bizalmasabb mondani valója van hozzád, legyen vele a ház női felügyelője, leány, özvegye, vagy férjezett nő, mert lehetetlen, hogy annyira járatlan legyen az emberi élet törvényeiben, hogy ott nő jelen nem lévén, elég bátor legyen magát te reád bízni.» Könnyű volna idéznem még sok figyelemreméltó részletet, a melyekben Jeromos úgy tűnik fel, mint azoknak a titkos találkáknak papok és nők közt, leghatározottabb és legengesztelhetlenebb ellensége, minthogy azok a találkák a kölcsönös tanácskozás és lelki vigasztalás tetszetős ürügye alatt rendesen semmi mások, mint a gyalázatnak és kárhozatnak feneketlen vermei mind a két részre. De legyen ebből elég. Ugyancsak Jeromostól megírva maradt reánk szent Paulina csodálatra méltó élete. És bár abban leírja annak minden képzelhető élettörténeti részletét, fiatal, férjes és özvegy korából; bár elbeszéli, hogyan volt készítve ágya a legegyszerűbb és legdurvább anyagokból: azt egy szóval sem említi, hogy valaha gyónni ment volna. Jeromos beszél szent Paulina ismerőseiről, elmondja azok neveit; belebocsátkozik az ő hosszú utazásainak részleteibe, leírja könyörületességét, hogy miként alapít férfi- és nő-zárdákat, leírja megkisértetéseit, emberi gyarlóságait, hősies erényeit, elcsigáztatását és halálát: de azt, egy szóval sem említi, hogy szent Paulina a gyónást gyakorolta volna, se nem dicséri annak az okos és szent (?) gyóntató atya megválasztása körüli bölcsességét. Halála után testét püspök és papok vitték a temetőbe a szent iránt érzett mély tiszteletök jeléül. De azt nem mondja, hogy a papok közül egy is ott ült volna vele valamelyik sötét szögletben s vallatta volna, hogy súgja oda fülébe hosszú és eseménydús élete minden titkos gondolatát, vágyait és emberi gyarlóságait. Jeromos kétségbevonhatlan tanú arra, hogy az ő nemes barátnője, szent Paulina anélkül élt és halt meg, hogy valaha eszébe jutott volna gyónni. (Folyt, köv.) Révész Mihály. ISKOLAÜGY. „Klasszikus szellem." Mutatvány a Bethlen-kollégium megnyitó ünnepén tartott tanári székfoglaló beszédből. Bevezetés. Az erdélyi ref. egyházkerület bizalma és a kollégiumi elöljáróság meghívása folytán állok ma e helyen, hogy tanári székemet hivatalosan is elfoglaljam. Ez ünnepi alkalommal, midőn a szíves érdeklődők figyelme méltán megvárja tőlem, hogy megnyissam gondolkozásomat, minek titkoljam el, hogy az osztatlan bizalom melegsége jól esett lelkemnek? Jól esett azért, mert éreztem, hogy a bizalom közvetetlen forrását az elöljáróságban lehet feltalálnom; még jobban pedig azért, mert irányomban, ki ezen iskolához a nevelés általános érdekén kívül semmiféle kötelékkel csatolva nem voltam, és a kinek szerény munkálkodása kisebb téren mozgott, semhogy az ismeretlenség korlátait megdonthette volna, inkább a remény bizonytalanságára, mint a mult érdemeire támaszkodhatott. Azt remélték, hogy midőn szívesen várnak és bizalommal fogadnak, gyöngeséget nem mérlegelve, hibákat nem kutatva, idegenkedést semmit sem éreztetve, a gyöngeséget megacélozza a férfiú önérzete, a hibákat megapasztja a jó akarat, a rokonszenvet őszinte hűséggel viszonozza a tartozást nem ismerő kötelességérzet. Azt remélték, hogy ha megismerem ennek az intézetnek viszontagságos történetét; ha megérzem azt a föl-fölsiró .aggodalmat, melyben az alapító szelleme járt föl kisérteni: «Teremt-e Isten több magyart, ha mink is elfogyánk ?» az aggodalmat, mely az enyészet veszedelmei közt kitartó küzdelemre tudta serkenteni a tudomány lelkes férfiait: megtanulok tőlük lelkesedni a jövőért a szeretet munkásságával, a multakból merített okulással, a nemes célok útjának egyenességével. Azt remélték, hogy mikor elődöm klasszikus :

műveltségéről, nyugtot nem ismerő munkásságáról hallok és olvasok ; azon hajlékban, hol ő fáradott, azon könyvvel kezemben, melyen alig hogy megszáradtak keze vonásai,*) megismerem és átértem őt szellemében, a kit életében nem ismerhettem. Azt remélték, hogy a klasszikus szellemnek szolgálatában az elődök nagyságának, kiket követésre elénkbe állít a hagyomány, a későbbi nemzedék kisebb ivadéka, ha sikerben talán nem, de legalább törekvésben méltó utódjává lenni törekszik. ^ Legyen rajtam az Űr segedelme az ő reményeik szerint! Klasszikus szellemet említettem. Az ó-kori görög és római népnek szelleme ez, mely a kövekből és betűkből szól hozzánk, még pedig annál hangosabban, annál *) Székely-Holzweizig: «Latin nyelvtan és gyakorlókönyv.»