Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-01-26 / 4. szám

KÖNYVISMERTETÉS. Nihilismus a szószéken. M. Schzvalb: „Gebrechen und Ieistungen des kirchl. Protestantismus" ^ című művének kritikai ismertetése. *) II. Magát „prédikátornak" (Prediger), művét „szószéki beszédeknek" (Kanzelreden) nevezi. Oka van rá. Nem akar a «prédikációk» szóval némelyekben elriasztó, bár teljesen alaptalan előítéleteket, másokban csábító, de csalfa reményeket kelteni. Pedig hasztalan elővigyázat. Egy prédikátortól kikerült szószéki beszédek alatt ugyan ki értene mást, mint prédikációkat? ' De legyen úgy, a mint Schwalb úr akarja. Legyen, hogy a szószéki beszéd az egyháztól és annak igazságától, a Krisztustól, az írástól, a hitvallásoktól, az egész keresztyén köztudattól isolalt sajátos schwalbi hithirdetés, azaz tuiomany. Hiszen mese az már csak, hogy az evangyéliomi egyház Isten Igéjén és a hiten alapul s hogy épen a prédikáció amaz istenileg szentesített eszköz, mely az Igét a hit számára közvetíti. Hallgassunk immár (hisz a XX. sz. küszöbén állunk!) szószéki beszédeket: Isten bölcsessége helyett emberi tudományt az Isten házában. Hallgassuk Schwalb urat! Az alak, melyben Schwalb úr világmegváltó eszméit közli, szószéken mindenesetre szokatlan. Választ ugyan ő is textust s nagy kegy! az írásból, de célja nem az, hogy azzal, mint sötétségből kitörő fénynyel, világítson, melegítsen, erősítsen, hogy abból építsen, éltessen, hanem alkalom és ürügy a keresztyén egyház sarkalatos hitigazságainak, az Isten Krisztusban való ismeretének megtámadására. Kioltja az evangyéliom világosságát s asztalra leszi a maga gyarló észigazságainnk halványan pislogó mécsesét, mondván: vezesd az embert, hisz te, csak is te vagy fény! Beszél, úgy talán, mint Jézus vagy az ő tanítványai ? Tudtak is azok okosan beszélni ! Vagy, mint egy Chrysosthomus, egy Luther egy Schleiermacher, hogy a többit ne is említsem ? Érdemes is azok iskolájába járni ! «Az egyházi kegyesség conventionalis kifejezésmódjait •—• mondja — legbensőbb ösztönét követve könnyen elkerülte vagy ignorálta is. A beszéd művészetét sem a komédiásoknál, sem a lelki céhtársaknál nem tanulta, hanem legörömestebb néhány régi pogány és ujabb papgyiilölő szónoknál. Az igaz, messzire nem vitte, de — teszi hozzá, mintegy szerénykedését megbánva — mégis némi részben sikerült neki azt, mi fejében és szívében él, világosan kifejezni s alkalmilag olyanokat is építeni (!), kiknek undorból vagy előítéletből nem izlik az ital, mely az egész világot felüdítette.)) Ilyen az alak. S a tartalom ? Az Ige, mit hirdet: Strauss. Igen, Schwalb úr Strauss Dávid apostola, az ő eszméinek népszerűsítője a templomi szószéken. S mégis egy kis különbséggel. Strauss — midőn ő radicalismusa dacára — mint komoly tudós meghajolt a történeti tények hatalma előtt, megvonta a szoros határvonalat a dogmaticus keresztyénség és a keresztyén vallás, a dogmaticus Krisztus és a történeti Krisztus között; s midőn az orthodox egyházi tanrendszer nagyszabású épületét romba dönté, kizárólag a tárgyilagos érvelés által kivánt célt érni. S mit tesz Schwalb úr? Nem elég, hogy a helyet roszul választva meg — templomi szószékre *) Az I-ső közleményt lásd e Lap f. évi i-ső számában. viszi a theologia máig vitatott problémáit, hogy jámbor hívek elé tálal olyan hypothesist, melylyel nemcsak a hit, hanem maga az a szószék is, melyen ő áll, összedől, hanem ráadásul ezt oly sértő, oly durva, sőt sokszor oly frivol modorban teszi, hogy szinte érthetetlen volna, ha ő maga okát nem adná. S az ok? Kettős: testi s lelki betegség. Mikor dühösen neki megy a biblia tekintélyének s odavágja: «olvassátok úgy, mint Göethet, Schillert, Schakesperet vagy Sophoklest» (32. 1.), ((vérlázító esztelenség a bibliát a pogányok számára lefordítani)) (33. lap.), vagy mikor neki megy Krisztus nak s odavágja: «ha Jézus e szókat «kicsoda győzhet meg engen a bűnrőlw valóban magáról mondta, az ily embertől utálattal fordulok el, mint egy borzasztó svindlertől)) (60.1.), vagy mikor neki megy a Szentháromságnak s odavágja: «ódonságok muzeumába való ; a szenthármas Isten az ó-ind Trimurti, vagy az igaz izraelitáktól gyűlölt Moloch társa» (98. 1.); — rendesen felsóhajt: «kedves testvérek! kelleténél indulatosabban szóltam. Gyengeségből szóltam én beteg!» (Bizony az!) S miért beszél hát mégis így? Mert meg van győződve arról, hogy az egész világ téved, csak ő nem, hogy ő maga a megtestesült Igazság. »Rajta — úgymond — sajátságos módon beteljesült a jánosi Krisztus mélyértelmű szava : «Jó néktek, hogy én elmegyek. LIa én elmegyek, eljő hozzátok a Vigasztaló, az Igazság szelleme (!), ki néktek hasonlat nélkül fogja hirdetni az Atyát.a (VIII. 1.) Hát nem testileg s lelkileg beteg ez a pásztor?! S mégis foglalkozunk vele. Igen, mert ez az ő betegsége mai nap igen ragadós. Lássuk hát legalább az ő hasonlat nélkül hirdetett fő igazságait. Schwalb úr az ő szószéki beszédeiben — valójában theol. pártértekezéseiben, polemikus cikkeiben — sajátkép az egyházi protestantismus főbűneit akarja feltárni. Mert — bár a mű címe igéri — az előnyök, érdemek felsorolását nála hiába keressük. A fénypontok iránt nincs érzéke: ő a sötétséget szereti. A fő-fő bűnnel műve ouverturje, a két első beszéd foglalkozik. S e fő-fő bűn szerinte a vallásnak vagy hitnek az ismerettel vagy tannal való azonosítása s az ebből származott pártokra s felekezetekre bomlás. Nem akarunk igazságtalanok lenni. Ellenkezőleg teljes készséggel ismerjük el, hogy abban, amit Schwalb úr mond sok az igaz, sok a nálunk is megszívlelendő. Tökéletesen igaz, s bizonynyal ez az evangyéliomi keresztyén felfogás is, hogy hit és (hit-) ismeret, hittétel, dogma között lényeges kölönbség van, hogy a hit és nem a tan üdvözít, hogy az ismeret felfúj, a szeretet épít. Van valami igaz abban is, hogy a protestáns egyház eredeti alapelvét tagadta meg, midőn, különösen a XVII. században, a scholastikus orthodoxia uralkodása korában az egyház közhitvallásokban foglalt tanainak a — bár ferdén — u. n. igaz hitnek elfogadásától tette függővé a valódi kegyességet, sőt magának az örök üdvösségnek elnyerését is, s hogy midőn a hagyományos emberi tantételeket isteni tekintélylyel ruházta fel, megfosztotta a híveket szellemi önállóságuk és szabadságuk jogától. Ebben igaza van Schwalb úrnak. De két dologban nagyot téved. Egy részről abban, hogy (s ez volna, szorosan véve a dolgot, minden baj sajátképí forrása s nem az, amit ő megjelöl) az emberek, mivelhogy nem mindenki mysticus, a lutheri, vagy mondjuk jobban, az egyedül idvezítő hitre képtelenek s hogy ép ez volt az oka, hogy mindjárt a reformátori mozgalom kezdetén a hit helyét az ismeret, a tan foglalta el; más részről abban, hogy ő a bajok igazi orvosságát megtalálta.