Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-08-10 / 32. szám

kérni ? S ha a mezei munkást a mezőn éri a hajnal s ő ott Isten szabad ege alatt végzi fohászát, itthon nincs-e asszony, öreg, gyermek, a ki érette is imádkozzék ? De már az élet annyira elfoglalja az embereket az olyan dolgokkal, melyek nem épen munkák, s mégis elvonják az embereket a templomtól, hogy maholnap a vasárnap megszentelése csak a délelőtti istenitiszteletre szorítkozik s utoljára majd abból is kiszorul. Mint a templom, úgy ez iskola látogatása is mind összébb-összébb szorul. Ezek kétségkívül megrovásra méltó dolgok ; de annál dicséretesebb az erkölcsi életben való előhaladás az előbbihez képest. Örömmel ismerem el, hogy eddig is, erőtök teljes megfeszítésével, mindent megtettetek, áldozatot nem sajnáltatok, egyházatok külső építésére, de a templom külső épülete, magában véve, nem vezet idvességre : magunkban, testünkben és lelkünkben kell az Isten házát, a Szentlélek templomát építenünk ! Erre igyekezzetek, erre segítsen Isten!» III. Az ugyancsak április 22-én Mányon tartott főpásztori beszéd : «Ha tavasz utolján, nyár kezdetén a mezőre kimegyünk s a hullámzó zöld vetéseken végig tekintve, melyeknek most kihányt kalászai már itt-ott ezüst szinbe kezdenek játszani, örömmel telik el lelkünk, s a magvető, fáradságai után, már az aratót érzi magában s alig várja, hogy szó zendüljön az égből: indítod a te sarlódat s arat, mert íme a mezők megértek az aratásra. Ámde a figyelmes szem az egyenlő szép zöld vetés közt, elütő setétebb szinű foltokat is vesz észre itt-ott — a tiszta búzával együtt növekedő konkolyt, mely ha az aratásra megérik, megfeketíti a búza arany szemét s megrontja az egész termést. Ilyen — kalászos mezőben járó ember vagyok én is, minden tavaszszal; a gondjaimra bizott 8 egyházmegye közül már az ötödiket kezdettem végig járni, nézegetem mindenütt a vetéseket, vizsgálom figyelemmel, örömmel és aggodalommal. íme itt is egy szép mező terül el előttem, melybe a mennyei gazda jó magot vetett el egykor, még a reformátió első századában, mert már 1656-ban rendes lelkipásztoráról tudunk, Bogdány Mihályról; azóta növekedett, kalászt hajtott, vidáman hullámzik a nap fényében s ezüstözi fejét. De mi lelte vájjon, hogy itt-ott hézagosnak látszik. Ezelőtt 30—40 évvel még 1675 volt a lélekszám, ma épen 200-al kevesebb. Elköltöztek? elhaltak? megfogyatkoztak ? A keresztelési és a halotti anyakönyvek megfelelnek erre a kérdésre. Míg rendesen, még a kevésbbé szapora népeknél is, melyek közé kétségkívül magyar népünk is tartozik — a szülöttek száma, mégis felülmúlja a halottakét: vannak egyes vidékek, egyes vidékeken egyes községek, a hol az ellenkezőleg van. Mi e szomorító és aggasztó jelenségnek oka ? Azt jóformán mindenki tudja, de senki sem akarja megmondani ; mindenki szégyenii, még sem távolítja el; s a veszedelem megmarad és tovább harapózik, a nép pedig, a drága jó magyar nép, fogy, vész, pusztul és azt senki sem állítja helyre többé. És ha nézzük, mi ennek a tulajdonképeni oka, forrása? A gyermekek szaporodásától való félelem, irtózás : hogy ne kelljen velők bajlódni, rájok költekezni s ne kelljen a csekély apai örökséget többek közt megosztani. Ez okok egyike sem állhat meg. Egy-két gyermekekkel épen anynyi gond, baj van, mint hattal, mert a kényesztetett és féltett egyet a szülők épen anynyiban részeltetik, mint a hol több van, Költség? Hiszen a ízegény munkás embernek a gyermekek valódi tőke: egy evő száj, két munkás kéz. Örökséget megosztani? Baj is az! Szerezzen mindenik magának : szerezzen az apa gyermekeinek; sokasítsa meg vagyonát, de ne kevesbítse az osztozókat. S nézzük : mit értetek el vele ? A szegények száma mégis egyre szaporodik; a birtokosabbak gyarapodnak, a kisebb birtokosok vesznek, pedig épen ezeknél van a gyermek fogyatkozás. Oh Atyámfiai! a jobblét, előmenetel és gyarapodás csak erkölcsi eszközökkel, Isten törvényei utján érhető el. Az erkölcsi világban pedig minden összefügg, mint a hogy a malom vagy más gépezet kerekei összevágnak s egyik a másikat forgatja vagy megakaszthatja. íme, már a hanyatlás jele, hogy a mi régebb nem volt: az egyházi tartozások hátralékai egyre szaporodnak, holmozódnak s végrehajtást tesznek szükségessé! Pedig nem hiányzik bennetek sem a buzgóság az Istenháza és tisztelete iránt, sem az áldozátkészség az úr házának külső építésére. A szép és tágas templom s papi lak, atyáitok buzgóságának emlékjelei ugyan; az iskola — a régi szűk, sötét, nedves helyett — még szintén az előbbi korszakból való, de szép orgonátok, három uj harangotok az Ur e díszes asztala és rajta az új és megújított szent edények, valamint az épületek jókarban tartására s javítására fordított igyekezetek : ez már a tiétek. Bár maga az egyház külön kivetés nélkül is, kedvező helyzeténél fogva, még tetemesb helyreállításokat is, mint négy év előtt a templom és torony ujrafedését, maga teljesíthet, de hiszen az egyház a hívek egyeteme: s ennek java az összes egyeseké. De vigyázzatok, nehogy az egyház kimerüljön, ha annak olajos korsóját (mint a sareptai özvegyét az isteni kegyelem) a hívek buzgósága újra meg nem tölti s folyvást nem élteti. Azért a jó igyekezetben meg ne restüljetek, lélekben buzgók legyetek ; az Urnák szolgáljátok." (Folyt, köv.) Közli: Lévay Lajos. RÉGISÉGEK. Szemelvények Szenczi Molnár Albert levelezési albumából. Szolgálatot vélek teljesíteni, midőn Szenczi Molnár Albertnek a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában levő levelezési albumából szemelvényeimet közre bocsátom. Teszem pedig ezt egy részről azért, mert mind az irodalom, mind az egyháztörténet szempontjából érdekes adatokat szolgáltatnak XVII. századbeli ismereteink kiegészítéséhez, másrészről pedig azért, hogy egyházunk múltjának nemes alakjára, Szenczi Molnár Albertre, és összegyűjtött levelezésének albumára felhívjam a figyelmet; mert — sietek előre kijelenteni, hogy — az az ügy, melyet Molnárunk szolgált, vagy helyesebben, a melynek szolgálatában állott mindenesetre megkövetel anynyit, hogy Protestáns írod. Társaságunk emlékgyüjtő bizottsága azt teljességében kiadja, s azt a babérkoszorút, a mely most csak néhány búvárkodó előtt ismeretes, reá tegye Molnárunk fejére, hogy megtudhassák mindenek az ő nagy érdemeit és méltányolhassák hazánkban is az ő külföldi nagy sikereit. Nem lehet célja e soroknak, hogy kimerítő bevezetéssel lássák el Molnár levelezési albumát, de mégis mulasztást követnék el, ha fel nem említeném, hogy Told)* «Adalékok a régibb magyar irodalom történetéhez)) című munkájában már reájuk irányozta figyelmét,