Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-08-10 / 32. szám

főispánja, dr. Kovács Ödön egyházi iró s az cnyedi theol. akadémia jeles igazgatója, Bartha Miklós orsz. képviselő, Szabó Sámuel kolozsvári tanár és még sokan folyó hó 12-én értekezletre gyűlnek össze Kolozsvárit a teendők megbeszélése végett. * * * Eddig a «P. H.» cikke, mely bizonyára kínos feltűnést fog kelteni országszerte. Á cikk tárgyi tényálladéka, a kölcsönüzlet, igaz. Maga a «Prot. Közlöny,» az erdélyi egyházkerület hivatalos lapja tette közzé. A cikkiró commentárjának jogi bírálatába csak a viszonyok közelebbi ismertetése mellett lehetne bele bocsátkoznunk. De azon impressionkat még sem hallgathatjuk el, hogy az igazgató-tanács a kölcsön-ügylet elhatározásával formailag átlépte törvényes jogkörét; mert a kérdéses pénzeknek az egyházkerület nem tulajdonosa, hanem csak felügyelője és ellenőrzője, következőleg a vagyon-állag megváltoztatását csak a tulajdonos testületek hozzájárulásával eszközölheti. Mi nem szívesen ütjük dobra egyházi hatóságaink hibáit, jobb szeretjük, ha azok beikörűleg orvosoltatnak. De midőn a hibák a napi lapokban discussio tárgyává tétettek ; midőn a bajok a «salus eccelesiae»-t kezdik fenyegetni ; midőn eg}* egyházi főhatóság a törvényes jogkör átlépésével maga ingatja meg a törvényes jogrend iránti bizalmat, mint a jelen esetben : akkor a hivatását felfogó független sajtónak sem szabad hallgatnia, hanem követelnie kell a szükséges, alkotmányos jogorvoslatot. Figyelemmel kisérjük és érdeklődéssel várjuk e nagy fontosságú kérdés további fejlődését. Szerk. Gondolatok egy pár önkényt kínálkozó zsinati tárgy fölött. II. Egyházunknak egyik legégetőbb kérdése a papi fizetések javítása. Sokszor és sokat irtak már e kérdésről, úgy hogy szinte egész külön irodalma van, de még mindig lehet róla irni, kell fölötte gondolkozni, hátha végre valahára megtaláljuk a célhoz vezető utat. Nem akarom magam azon tévhitben ringatni, hogy e cikkem folyamán talán épen én mutatok rá a célhoz vezető legjobb útra, de azt hiszem, hogy elősegítem ez út megtalálását. Volt eddig ajánlva és tényleg is alkalmaztatott a papi fizetések feljavítása céljából az egyházak csoportosítása, lelkésztanítóságok szervezése, tőkeszerző segély, s még több más út-mód, melyek közül az affiliálás, tőkés-segélyezés és lelkész-tanítóság szervezése több helyen célravezetőnek bizonyult. Ugy de ez utakon az Ínséges papságoknak igen jelentékteleu része javíttatott fel. Mert mi lett pl. az eredmény, mikor egyházkerületünkben a csoportosításnak rendre leendő keresztülvitele céljából kihallgattattak az egyes egyházak? Az, hogy egyik sem akar csoportosulni, vagy pedig sokat nem lehet csoportosítani, mert kizárja a csoportosítást a nemzetiségi avagy felekezeti kényestermészetű helyzet. Az egyházi főhatóságok természetesen ott, hol a felekezeti és nemzetiségi kérdések megengedik, kellő felvilágosítás után, s azon reménynek fennhagyásával, hogy a jövedelmek csekély részének tőkésítése és gyümölcsöztetése folytán ismét visz -sza nyerhetik a most szükségből csoportosított egyházak önállóságukat: keresztülvihetik akárhány helyen a csoportosítást, és így segítve lesz a baj egy részén, de csak egy részén, mert igen sok helyen lehetetlenné teszi e csoportosítást épen az előbb említett nemzetiségi és felekezeti kényes helyzet. Nem sok eredmény éretett el a folyó évben megindított tőkés segélyezés által sem. A szegény egyházak százai közül csak néhány kapott a hirdetett «alapos» felsegítés helyett némi nemű segítséget, minek hatása azonban 32 év alatt csaknem észrevétel nélkül fog elenyészni. Az ezernél több Ínséges ref. lelkészi állomás közül pedig alig tizedrésznek jutott valamicske fizetésjavítás, a többi kilenctized-rész várhat még 32 évig, hogy nyomora enyhíttessék. A lelkésztanitóságok szervezését a lelkészi és tanítói állomások egyesítése utján igen-igen kevés helyen lehetett eddigelé keresztül vinni s a hol sikerült, ott is állandó a panasz, hogy a lelkésztanitók kezén nagyon megszenved az iskola, tehát ez is problematikus értékű expediense az Ínséges lelkészek anyagi helyzetén való segítésnek.*) Ni ncs más módja anyagi helyzetünk javításának, mint a külsegélyhez való folyamodás, mire a nagykárolyi egyházmegyének az 1848. évi XX-ik törvénycikk életbeléptetésére vonatkozó ajánlatában az eszmét is megtaláltam. Ez eszme megvalósíthatásához némi reményt is táplálok azon készségben, melylyel egyházmegyénk ez átiratot tárgyalta és azt egyházkerületünk útján a zsinat figyelmébe ajánlotta. Csak tegye meg minden egyházmegye és kerület a magáét. Egészen tapasztalatlannak, országunk financiáival teljesen ismeretlennek kellene lennem, ha azt várnám a zsinattól, hogy jelen kürülmények között képes lesz az államnál kieszközölni, keresztülvinni e törvény életbe léptetését a maga valóságában, s ezenfelül azt sem tudom, ha vájjon ajánlatos lenne-e a törvény életbeléptetésének keresztülvitele? De ha ezt az összeülendő zsinattól nem várhatjuk és sokan — tekintve a lehető következményeket — nem is óhajtjuk, azt erősen hiszszük, hogy e kérdés felszínre hozatala alkalmával lesz az országos zsinatunknak anynyi befolyása, el tud anynyit érni tekintélyével, ha kell követelésével, hogy az államsegélyek és más állami javadalmazások teljesen és arányosan legyenek egyformásítva a mi országunkban. Az államsegély arányos fölemelése által lehet nálunk az Ínséges lelkészi fizetéseket országosan rendezni, illetőleg fölemelni. íme a kérdés ilyen megoldásában látnám én a • papi fizetések nagy részben való feljavíthatását és ezzel egyszersmind egyházi életünk szilárdítását. A jelenleg adni szokott államsegély még alamizsnának is csekély; hiszen mint az erdélyi ev. ref. egyházkerület 1889-ik évi közgyűlési jegyzőkönyvében a 25. pont alatt az igazgató-tanács jelentése mondja: «Az állam-segély ez évben rendelkezésre álló 13,300 frtjának kiosztása még az eddigi éveknél is nagyobb nehézséget okozott igazgató tanácsunknak. Azért mivel a törvényhozás máig is fenntartja azt a sajnos intézkedést, hogy az amúgy is aránytalan csekély mértékben megszavazott államsegély 14,000 forintját csak 5°/0

azaz 700 frt levonásával adja ki.» íme tehát, az erdélyi evang. református egyházkerület 552 papi állomásának felsegélésére 13,300 frtot ad az állam akkor, mikor másfelől a gazdag katholikus egyházak és görög-katholikus, görög-keleti egyházak lelkészi állomásait százezrekkel segélyezi. Ha nem is• vihető ki a jelenben az 1848. évi XX. törvénycikk tel— *) A Tisza Kálmán által indítványozott s a konvent által elfogadott « sorsjegy kölcsön > által való fölsegítést még nem vehetjük számításba, mert annak sorsát még a jövő homálya fedi. J. L.