Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-08-10 / 32. szám

meg sem is keresztelni. Helyes, nagyon helyes! Valóságos Columbus tojása. Csak ezt kövesse az egész magyarországi klérus és ezt kövessék kölcsönösen a prot. lelkészek is: soha legkisebb baj és viszály sem fog felmerülni sem az elkeresztelések, sem az anyakönyvi bizonylatok miatt. * * * A dii maiores-ektől szálljunk le most már a minorum gentium-okhoz. Itt mindenek előtt konstatálnunk kell, hogy az alpapság törvény elleni lázongás, kormány és protestánsok elleni fenyegetődzés dolgában igyekezett messze túlszárnyalni a főpapokat, ami nekik szerencsésen sikerült is, csinálván az ő hadargásaik nagyobb lármát, mint a főpapokéi. No mert amaz ismeretes proverbiumot : Quod licet Jovi, megfordítva is lehet alkalmazni ilyen formán: Quod non licet Jovi etc. A «Magyar Állaim (lucus a non lucendo) több mint száz esperesi kör nagy hangú tiltakozásátszedte sorba a miniszteri rendelet ellen. Felette érdekesek ezek a tiltakozások. Egyik a másikat igyekszik túlkiáltani. A bombasztok arzenáljából ami fülsiketítő eszközt csak kapni lehetett, kihurcolták mind a piacra. Ime a sok közül Ízelítőül egy, a szeredi esperességi kerületé : ((Tiltakozunk első sorban azon törekvés ellen, mely bennünket Istentől rendelt elöljáróink intézkedésének figyelmen kívül hagyására csábít; tiltakozunk továbbá azon túlkapás ellen, mely szentegyházunk törvényeinek teljesítésétől miniszteri rendelettel akar bennünket eltántorítani. Kijelentjük egyúttal azt is, ho gy minden törekvést haszontalannak, az egész minisz- j teri rendeletet pedig jogtalannak tekintjük, mint amelynek egyedüli célja csak az, hogy az elbizakodott protestantismus naponkint fogyó seregének épen mi legyünk prozelitáskodó szolgái.» És így megy ez hosszú sorban, cifrábbnál cifrább förmedvényekkel a miniszter és a protestánsok elleti. Egy kath. uri ember, jó szomszédom, kivel együtt szoktuk olvasni az újságokat, egyszer azt a gonoszkodó kérdést vetette fel, hogy ugyan vájjon mikor tarthatják üléseiket ezek a gyüléskező tisztelendő urak, ebéd előtt-e vagy ebéd után? * * * Kedvenc themája lett az alpapságnak a min. rendelet elleni zsivajban — a lelkiismeretre való hivatkozás. Hát én nagyon tisztelem kinek-kinek lelkiismeretét; de csak addig, amíg az a közlelkiismerettel, a törvénynyel és igazsággal ellentétbe és összeütközésbe nem jő. A személyes lelkiismeret csak addig vehető tekintetbe, az erre való hivatkozás csak addig bir jogosultsággal, míg a közlelkiismeret korlátai között mozog; mihelyt ezeken túlcsapkod, tág lelkiismeret lesz a neve, annak pedig nincs joga tiszteletet követelni. Ugyan hova jutnánk, ha a Kókánok et consortes joggal hivatkozhatnának lelkiismeretükre ? * * * Mit szóljunk végre azokról a féktelen bachanáliakról, azokról a minden jobb és nemesebb érzést levetkezett gyáva piszkolódásokról, melyekkel a «művelt)) és «hazafias)) magyar klérus egy nagy része — elismerés és tisztelet a kivételeknek — dühöng egy időtől fogva és minden ok nélkül, kivált most a miniszt. rendelet óta, honfitársai a magyar protestánsok ellen ? Hát hiszen ha ebben a dicstelen és gyászos üvöltésben versenyezni akarnánk : tudnánk ám mi is. Oda kiálthatnánk jogos haraggal, hogy a kik minket «eretnek»eznek, «sectárius»-oznak, azok idololatrák, paganusok, pharizeusok, hypocriták; akik előtt mi acatholicusok vagyunk, azok achristiánusok; akik minket farkasoknak, pokol töltelékeinek neveznek, azok az inquisitio hiénáinak utódai, Bél'ál keritői; akik minket vérig sértenek azzal, hogy a protestantismus nem embernek való, azoknak mi kíméletlenül visszavágjuk, hogy igenis nem buta embernek, hanem okos embernek való; elbánhatnánk amúgy Isten-igazában a Kálmán Kari-féle törpékkel, kik a nemzet dicsőinek, egy Petőfinek, Aranynak, Tompának — csak azért mert protestánsok voltak — babéraikat malac fogakkal tépdesik. De hát bestiák dulakodásának színhelyévé tegyük-e a magyar társadalmat, melynek az isteni békére, hogy nagy alkotásait szerencsésen befejezhesse, oly szüksége van mint a falat kenyérre? Nem, mi nem bántjuk őket. Nem volnánk Krisztus tanítványai, ha a köveket kövekkel viszonoznók. Mi átadjuk őket — és az egész ultramontán fékteletikedést — a nemzet és a história itélőszékének. ISKOLAÜGY. A tanítók nagy-gyülése.*) Magyarország néptanítói hosszú 12 év letelte után ismét nagy-gvülést tartanak Budapesten Szent István napján. 22 ezer tanító, 4000 tanítónő, 1000 kisdedóvónő s mintegy 2000 a népoktatásügy iránt hivatalosan is érdeklődő képezdei tanár, tanfelügyelő, árvaatya, nevelő s hitoktató, egyszóval közel 30,000 oly egyén, kik a magyar nemzet kulturális fejlődésének nemes munkájában tettleg résztvesznek, küldik el legkiválóbb tagjaikat erre az egyetemes gyűlésre, a melyen, mint az előbbeni hasonló gyűléseken is, bizonynval nem fognak hiányozni más lelkes férfiak sem, kik átérezve a népoktatás ügyének nagy fontosságát, mindenkor megjelennek ott, a hol közoktatásügyünk fejlesztésének legfontosabb tényezői összegyűlnek, hogy aggódó orvosok gyanánt meg-megtapintsák azt az üteret, mely százados küzdelmek között elgyengült s ellenségektől körülvett nemzetünk megizmosodásának, a századunkban már mindenhatóvá lett népműveltségnek lüktetéseiről tesz tanúságot. Közmondásossá lett már hazánkban a tanítók szomorú anyagi helyzete; alkotmányos életünk kezdetétől szakadatlan sorozatban hangzik fel a panasz, hogy külföldi lovakért százezreket s a katonaság fegyvereinek javítására milliókat adunk évenként, míg a népoktatásügyre fordított összegeknek egy pár ezer forinttal emelése is nagy erőfeszítésbe kerül. Mindamellett ki merészli állítani, hogy az a napfény, melyet egykor b. Eötvös József felgyulasztott, s mely a népoktatásügy fontosságát oly közérthetővé tette, ma már halványodik s a nemzet jobbjai már közönyösek lettek iránta? Nem. Nehéz politikai s társadalmi viszonyaink között akaratunk ellenére vergődünk gyakran nem kedvelt utakon, de nincs többé senki, ki a nemzet zömének művelését ne tartsa nemzeti feladatnak s nem lesz többé oly időszak, midőn kicsinylőleg beszéljenek az iskolák hatalmáról. Lélekemelő példája ennek az emelkedett köztudatnak a tanítók egyetemes gyűlése is. Az ország kormánya, fájdalommal bár, de megkötött kezekkel tagadta meg azt a pár ezer forintot, mely a gyűlés rendezésére *) Az országos tanító-gyűlést rendező bizottság megkeresésére készséggel közöljük e különben lendületes, de az egyházi tanügy iránt nem eh'ggé igazságos cikket. „ ... Szerk.