Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-07-06 / 27. szám

Szabó Aladár az egész népiskolai oktatást vallásos alapra óhajtaná fektetni; nem elég — úgymond — hetenként egy-két órán át foglalkoztatni a gyermekeket vallásos tárgyakkal, hanem arra kell ösztökélni a tanítót, hogy minden tantárgy tanításába vallásos szellemet vigyen be, a történelemben pl. reá mutasson Istennek a népek és egyesek sorsát intéző ujjaira, a természetrajzban majd minden óra alkalmat ad Istennek fenséges dolgairól beszélni. Nem úgy érti azonban e követelést, hogy erőszakkal, mintegy hajánál fogva minden pillanatban vallásos gondolatokat hurcoljunk be, hanem inkább úgy, hogy az egész iskolát vallásos szellem lengje át, hogy a gyermekek minden percben maga körül érezzék fuvallani Istennek lelkét. Vörös Károly, Szabó Aladár követelményére megjegyezvén, hogy volt a prot. iskoláknak lelke, szelleme minden időben, ez a törekvés adott léteit nekik s az ujabb iskolai törvényhozás szemei előtt is ez a gondolat lebeg szüntelenül, elismeri mégis, hogy az elv, bár felettébb igen kívánatos volna, kellőleg megvalósítva nincs. Megvalósítására azonban leghelyesebb eszköznek és módnak tartja azt, amit püspök úr ajánl. O Váczon a róm. kath. papokat épen ily irányban látja működni naponként, s bizonyságot tehet róla, hogy azon képtelen tanokat, a melyekkel büszkélkedik a nemes clerus, oly mélyen betudják oltani híveik lelkébe, hogy többé ki nem verhetők onnan s a róm. kath. öntudatot oly magas színvonalra emelik, a milyen soha sem volt. Fájdalommal vallja meg, hogy ő is, mint oly sokan közülünk, látta, hogy mit kellene tenni, ismerte az igazságot, de hogy azt követte is, nem volt elég lelki ereje; most püspök úr lelkes szavait hallva, úgy érzi, hogy többé nem restelkedhetik, el van határozva megvalósítani a hallott nemes eszméket. Ez őszinte vallomások, melyekhez később Sípos esperes úr azon őszinte nyilatkozata járult, hogy bizony ő sem teljesíté úgy kötelességét e tekintetben, mint kellett volna, ez őszinte s bűnbánó vallomások ily emberek ajkáról, kik úgy 1 ismeretesek, mint a leghűbb, legtevékenyebb s legsikerdúsabb munkásai az Ur szőlőjének, kiknek egyházaiban s iskoláiban úgy a felnőttek vallás-erkölcsi élete, mint a növendékek igazi nevelése, épen az ő áldásos hatásuk s buzgalmuk folytán példányul állhatna az összes magyar protestáns egyházban, nem tévesztették el hatásukat s miután a tárgyhoz még néhányan hozzászólottak, többé-kevésbbé még fokozva a lelkesedést s kiegészítve az eddig hallottakat, az értekezlet tagjai egyhangúlag köszönetüket fejezték ki püspök úrnak bölcs tanításaért, helyeslőleg hozzájárulnak annak minden pontjához, s erkölcsi kötelezettséget vállaltak nagy lelkesedéssel arra nézve, hogy azokat egyházaikban s iskoláikban megvalósítani igyekeznek. Valóban úgy érezte magát minden résztvevő, mint az egyik angol egyházmegye lelkészei, kik 200 évvel ezelőtt bűnbánó-napot tartottak épen a vallástanítás körül tanúsított hanyagságuk miatt, s szentül felfogadták, hogy annak utána szembeszállanak minden nehézséggel s erejöknek javát Krisztus ügyének szentelendik a gyermekek között. Az ő munkájuk 200 év alatt Angliából első rangú világ-birodalmat, a vallásos élet számára j klaszszikus földet formált; vajha nálunk se múlnék el eredménytelenül hibáinknak őszinte bevallása s az azok megjavítására tett szent fogadás! Ezzel kapcsolatban egy nem kevésbbé fontos tárgy került szóba: a gyermek-istenitiszteletek ügye, de erről, valamint egyebekről is, a jövő számban. Futásfalvi. A kik nem jó protestánsok. Két erős vonás által tűnik ki jellemük : meghasonlottak önmagukkal, meg a társadalommal, illetve ennek két legfontosabb tényezőjével: az egyházzal és iskolával. A másoktól való függetlenség: a társadalmi kapocs kettétörésének gondolata vezérli őket s ezért igyekeznek minden teher alul, mely nekik «nehéz», minden iga alul, mely nekik «nem gyönyörűséges)) kibújni. Szeretik a hízelkedő rokont, a képmutató barátot, az udvarias idegent; csak az anyát nem, kinek fiai; a testvért nem, kinek testvérei. Nem szeretnek ezekkel egyházban lakni, mert a ház falai repedeznek, az ablakok lyukasak, a gerenda alacsony, az épület tetejét a vihar megkúszálta; s mert saját akaratuknak, melyet jónak, bölcsnek tartanak, óhajtván érvényt szerezni: más házba vágynak pazar fénynyel épültbe, hol képek, csillárok, drágaságok, pénz egy kevés időre feledtetik velük a mindennapi élet gondjait. «Sajnaljákw ugyan anyjukat, ki őket szülte, ápolta, dajkálta, nevelte: de «nem tehetnek róla», sokba kerül a tartása; meg aztán a testvérek is képesek eltartani valahogy. Haragszanak papjaikra, tanítóikra. Egyik sem jó nekik. Az első azért, mert «sok terhet ró» vállaikra; a második azért, mert «sok haszontalanságot)) tanít; mind a kettő azért, mert «tartania kell. E végből aztán szépen búcsút vesznek a kapufélfától. A kapufélfától való búcsúzás «igazságtalan» egyh. adókivetés miatt felszólaláson kezdődik. Azután jön a készakarva nemfizetés; az e miatt végrehajtásból kifolyó neheztelés; az e miatt templomba nem menés, gyermekeknek az iskolából kifogása s az «atyafiak)) papjának s tanítójának hízelgő beszéde s a püspöki szék néhány rongyos forint ajándékának megigérése után az áttérés: az elkárhozott léleknek a bold. szűz s minden szentek végtelen kegyelméből örök boldogságra jutása. És lesz a volt prot. testvérből egy, volt testvéreit kétszeresen gyűlölő, olvasóforgató, szenteskedő «atyafi», kinek egy darabig tetszik a szabad, a teher nélküli egyh. élet, de ki a legelső adófizetési felhívásra azt se tudja, magát okolja-e, vagy azt a fényes hajlékot, mely oly sokat mutatott, de melynek szinte vannak az elhagyotténál sokszor még nagyobb terhei. Gondolkozik : visszamenjen-e? Ott nem kell annyit hinni; a teher sem nagyobb, mint itt. A püspöki ajándék kevés s mint hallja, többet s többször nem fog kapni. Visszatér? Nem! Szégyenl: mégszólják. Marad, s lesz belőle se protestáns se «atyafi)>; se künn se benn, mint az ajtófél s az önvád üldözve kiséri sírja széléig. Protestáns igaz testvérek ! Az ilyeneket csak sajnáljuk; mert nem levén sem hittel sem jócselekedésekkel ékesek: nem méltók az Isten szeretetére. Az ilyenekért csak így imádkozzunk: Atyám! bocsáss meg nékiek, mert nem tudják, mit cselekesznek. Tóth István. IRODALOM. ** A „Protestáns Szemle" II—ik évfolyamának 3-ik füzete megjelent. E füzet is a társulat tevékeny titkárának, Kenessey Bélának lelkiismeretes buzgalmát dicséri és azon örvendetes tényről tesz bizonyságot, hogy egyházi iróink, kiknek eddig elég terök nem volt a munkálkodásra, mind jobban tömörülnek az ifjú vállalat körül, a mi arra enged következtetni, hogy a Szemle