Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-06-08 / 23. szám

«Pater Angelikusz!» Megvallom, ha ilyen szép barát nevet hallok vagy olvasok, mindig eszembe jut az a régi jó adoma, a midőn két borvirágos orrú kolduló barát egy tréfás öreg úrhoz tért be, a ki őket jól megvendégelte. Midőn a jó bor mellett feloldódott a két barát nyelve, az öreg úr tudván azt, hogy a barátok többnyire virágneveket vesznek föl, egyszerre csak feléjök fordúl s azt kérdezi: «Hogy van Páter Hyacinthus ?» «Micsoda ? hát tetszik őt ismerni ?» kiáltott fel a két barát meglepetve. «Oh igenb válaszolt mosolyogva az öreg úr; s erre ugyancsak megeredt a két barát nyelve s dicsérték agyba-főbe a jó Hyacinthust. «Hát Páter Narcissus ?» kérdi egy kissé később az Öreg úr. Egyikök erre is emlékezett, hogy régebben ott volt klastromukban. «Hát Páter Rozmarinus ?» kérdi ismét az öreg úr. Már erre nem emlékeztek. S midőn végül «Pater Kaktusz»-ról is kérdezősködött, ekkor látták be, hogy csak 'tréfát űz velők az a jó humorú öreg úr. Node legyen elég nekünk is ennyi a tréfából! * * * Babonákban, szellemekben, kísértetekben s egyéb csudás történetekben különösen hisznek a mi kathol. atyánkfiai még most a 19-dik században is. így p. 0. Szántón is járt tavaly s azelőtt is kisértet, mely oly izgalomba hozta városunk hiszékeny népét, hogy még a csendőrségnek s a világi hatóságnak is közbe kellett lépnie. Jár ez különben más helyeken is, a hol csak pápisták laknak. így járt most két éve Miskolczon is, a hol azután egy plebánusnak szentelt vízzel kellett locsolnia s tömjénfüsttel füstölnie a házat, hogy azt meglakhassák. S feltűnő, hogy azok a szellemek és kisértetek csakis a mi jámbor pápista atyánkfiai házát keresik föl. Különben erre azt mondta az én egyik hívemnek egy buzgó pápista atyafi, hogy «az elhalt kath. lelkek feljárhatnak kisérteni, mert azok közül még a leggonoszabb is csak a purgatoriumba megyen, de a lutheránusok mind a pokolba mennek, s onnan nem jöhetnek ki, mert annak az ajtaját erősen őrzik !» * * * Érdekesek az ereklyéik is. Már Balbin a XVII-dik századbeli jeles cseh történetíró mondja («Epitome rer. Bohém.» cimű könyvében), hogy «minden városnak van egy szentje, a kit ők a Jézus helyett imádnak.)) Rozsnyónak is van ilyen védszentje sz. Nétusz személyében. Ki volt ez a sz. Nétusz? A legenda csak annyit tud felőle, hogy Rómában az első császárok alatt martyr halált szenvedett. Mondják, hogy Scitovszky rozsnyói püspök korában csak azt sajnálta, hogy még ennek a püspöki városnak nincsen védszentje; s midőn esztergomi érsekké lett, azonnal irt Rómába, a hol mindjárt sikerült feltalálni az 1600 — 1700 évekkel ezelőtt elhalt sz. Nétusz csontjait, s ezeket összerakva, nemsokára elküldték azután Rozsnyóra. Mondják, hogy a midőn szállították, a nép mindenütt a legnagyobb ünnepélyességgel, harangzúgás közt és processióval vonult ki eléje, mintha csak magát a Jézust szállították volna. S hogy a midőn az utolsó faluba, Berzétére értek vele, olyan vihar keletkezett, a minőre még a legöregebb emberek sem emlékeztek, s hogy e miatt majd egy hétig kellett ennek a szentnek ebben a faluban időznie, a míg Rozsnyóra vihették. Ott fekszik a püspöki templomban az oltár előtt üveg koporsóban. Ha nem tudnók azt, hogy szent, bizonyára nem igen néznők többre a bármely kis múzeumban található összerakott csontváznál. Maliciózus gonosz nyelvek még azt is tudni vélik, hogy egy pár csont darab belőle nem ezé a szentté lehetett! Én azonban erről nem szólhatok, mert nem vagyok benne szakértő. A fején csillogó koronára vonatkozólag elmondá kalauzom azt is, hogy abból az ájtatos hívek a drága gyöngyöket és köveket mind ellopdosták, s azért vannak most benne csupán hamis kövek és gyöngyök. S itt eszembe jutott, hogy Rómában is a XVI-ik század közepén nagy kutyákat láncoltak a templomok főoltáraihoz, hogy a szentségtartókat a tolvajok (vagyis az ájtatos hívek) ellen megőrizzék. (Lásd : Toldy István : «A jezsuitákról.))) (Folyt, köv.) Czékus László. BELFOLD. Püspöki látogatás a vértesaljai egyházmegyében. Május 2-án reggel Dobozon, egy 400 lelket számláló, erőtelen, szegény sorsú tagokból álló kisded gyülekezetben végezte püspök úr hivatalos látogatását, hol a községi elöljáróság hódolata után, az egyházmegyénknek egyik legöregebb lelkésze, Széles Lajos dobozi lelkész üdvözölte hívei nevében Ő Méltóságát, kérve a mindenható Istent, hogy püspök úr legyen gyülekezetére nézve, az evangeliomi magvető, hogy a föld — azaz híveink szíve — ne legyen mint eddig volt, szikla kemény talaj, hanem olyan jó föld, melynek némelyike teremjen 30 — némelyike 60 — némelyik 100 annyi magot. Válaszában püspök úr megemlékezett, hogy húsz évvel ezelőtt szomszédok voltak, ő Szabadszálláson, Széles Lajos pedig Izsákon leikészkedtek, majd így folytatá: mindketten régóta szolgálunk az Úr veteményes kertjében, mindketten régóta hintegetjük az élet barázdáiba a magot, törjük, szántjuk a földet. De csüggednünk, fáradnunk nem szabad soha. Ha az általunk elhintett mag kősziklára, kemény talajra esnék, puhítanunk, javítanunk kell a talajt és ha jól elkészítettük, lehetetlen, hogy a kivánt gyümölcsöt meg ne teremje. A templomban püspök úr beszéde kezdetén megemlíté, hogy most az egyházmegyének egyik legifjabb és legerőtlenebb egyházába jutott. De azért — úgymond — ne gondolja senki, hogy kevésbbé szivesen jöttem volna hozzátoír, mint a legrégibb, legerősebb egyházba. Vájjon tehet-e az édes atya különbséget az ő gyermekei között; és ha bizonynyal tudjuk, hogy ((Istennél nincs személyválogatás)), mi módon lehetne az ő szolgái előtt is? Sőt nekem az Isten a bizonyságom, jobban vonzódik szivem a kicsinyekhez, mint a nagyokhoz ; ezek nem szorulnak a támogatásra, amazok igen; ezek nem könnyen veszik be a jó tanácsot, mert büszkék rá, hogy el lehetnek a nélkül, a kicsinyek és erőtelenek érezvén gyöngeségöket, beveszik a tanácsot, eltűrik a feddést is, mondván : ((Feddjen meg engem az igaz és jó néven veszem.» Ez után szemökre veté a vallás iránti közönyösséget és a templomtól való idegenkedést. Tudom, mivel mentitek magatokat: a szegénységgel, mely arra kényszerít, hogy ünnepen is dolgozzatok és hogy nincs ünneplő ruhátok. E mentség első felére azt mondom, hogy bölcs rendelése Istennek a hetedik napot nyugalomra szentelni. Hat napi munka egy napi nyugalommal, többet ér, mint hétnapi munka nyugalom nélkül, mert a ki egy napon pihen, a nyugalom ideje alatt összeszedi erejét kedvét a munkára. S nincs ünneplő ruhátok? Isten nem a ruhát, hanem a szívet nézi. Itt