Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-05-25 / 21. szám

a neveléssel csak ki kell fejteni az illetőnek egyéni tulajdonságait, hogy emberré legyen a szó teljes értelmében : ez még nem inductió. Mert mihelyt egy célnak, egy eszményképnek (legyen az bármi! azzal ne vesződjünk!) megfelelőleg nevelünk, már akkor e cél vagy eszménykép adja azt a normát, a melyből dedukáljuk a nevelés elveit. A cél pl. legyen az, hogy keresztyénné neveljék. A «Keresztyén» fogalmából fogom deducálni nevelői eljárásom elveit; de józanul akarok eljárni, ha az elvek alkalmazásánál mindenesetre ügyet kell vetnem növendékeim különböző egyeniségére. De ez nem inductió. A nevelés tudomány inductivvé már csak azért sem lehet, mert akkor annyira individuálissá is válnék, hogy társas lénynyé lehetetlen volna vele az embert nevelni. Minden embernél külön nevelési eljárásra s a mindeniken tett megfigyelések alapján irt külön neveléstanra volna szükség és a neveléstudomány casuistikává válnék. Az élet oly rendkívül gazdagon változatos, hogy azt nem lehet casuistikában kimeríteni. A nevelés tudomány deductiv módszere elvben tehát egyáltalában nem rosz, sőt az inductió itt majdnem lehetetlen, hanem az alkalmazásban, a dogmatikus egyformásításban, az utilitárismusban van ennek baja. De hát a butaság, a merev dogmatismus, a világon mindent elronthat! S hogy szerző műve sem inductiv paedagogia, erre nézve elég csak belepillantanunk s bármelyik szakaszának tárgyalási methodusát elolvasnunk. Pl. midőn a nemzeti nevelést fejtegeti, a nemzeti nevelés feladatából indul ki, s úgy szól tényezői sorozatáról, az iskola munkájáról stb. És ez így megy mindenik §-nál vagy jobban mondva értekezésnél, mert a fejezetek legnagyobb részben önmagukban is megállható értekezéseket képeznek. Elől az egyetemesből, az általánosból indul ki s aztán megy a részletekre, melyekre alkalmazza az altalános elveket. Hát hol itt az inductió ?! De ne bántsuk többé a methodust. A fő dolog az, hogy akár deductiv, akár inductiv paedagogia, de jó munka. Annyi eszme-gazdagság, annyi érzés, annyi lelkesedés, a tárgy iránt való szeretet, annyi megfigyelés, szorgalom és olvasottság van benne, hogy tisztelettel kell megállanunk az iró előtt. Forrásait legeslegnagyobb részben az angol nevelési irodalom művei képezik. Kevésbbé használja a franciát, még kevésbé a németet s legkevésbbé a magyart, holott egy Szilassynál vagy Fáynál stb. sok egészséges és magyar viszonyainkra illő elvet s gondolatot találhatott volna. Az angoloktól vette át azt a sajátságos világnézetet, melyben oly csodálatosan, de tagadhatatlanul egészségesen egyesül a realismus az idealismussal, az elmélet a gyakorlattal, a test nevelése a lélek fejlesztésével, az értelem világossága az érzelem világ mysticismusával és az akarat szilárdsága a kedély hajlékonyságával. Az angoltól vette at a tárgyalás elevenségét, mely soha elvonttá nem lesz. Tőlük tanulta meg a szakadatlan példákra való hivatkozást, aneedotázást, melylyel az érdeklődést folytonosan fenntartja és a mely megóvja attól, hogy ne járjon a theoriák szürke ködében, hanem maradjon mindig élő összeköttetésben az élettel; ne vérszegény, sápadt tudósokat akarjon nevelni, hanem élettől duzzadó, erőteljes s magukat e földön jól érező embereket. Nagy olvasottságával mindenütt élénken tud eszméltetni s gondolkozásra ösztönöz, a nélkül, hogy fárasztana, mert az élet üdeségével mindjárt megint felfrissít. Önmaga széleskörű tudással bírván, szerves egységbe tudja hozni a különböző körű ismereteket és ezeknek egymásra hatását élénken mutatja fel. Igen értékesek gyakorlati lélektani megfigyelései, melyeknek gazdag gyűjteménye e mű. Ecciectikus ugyan; de a legtöbb helyütt áthasonítja a másoktól vett anyagot és sehol sem teszi azt a benyomást, hogy azt mondhatnók, hogy nézetei, elvei a szerint változnak, a mint az egyik avagy a másik iró munkájából compilál, mert egységes, öntudatos nevelési nézetekhez alkalmazza a forrásai által nyújtott anyagot. Az itt-ott előforduló ellenmondások (pl. «a nevelés vagy gyakorlás az elme építése, az ismeretszerzés pedig az elme butorozása» (251. 1.) és «az ismeret halmaz a ház építéshez hasonlít, a gyakorlás a ház lakályossá tevéséhez)) 255. 1.), abból a hasonlat hajhászásból erednek, melyet ha szerző elhagy vala, műve értékben és külső szépségben csak nyert volna. A hasonlatok az irály szépségét emelhetik, a stylust élénkíthetik, hanem ha velük túltömjük, ha őket készakarva keressük, az olvasónak terhére leszünk velük, sőt komoly fejtegetések közepette használván őket, velők egyenesen bosszantjuk, rögtön kétkedni kezdenek a tárgyalás mélysége és komolysága felett. Világosítni akarunk, s e helyett gyártunk egy semmitmondó frázist. Pl. «A három éves gyermek nagyjában a felnőtt ember gyémánt kiadásban» (257. és 3 11. 1.), a világon semmit sem mond, ha elemezzük a hasonlatot s tetszetősségével mégis félrevezeti azt, a ki nem elemzi és hamis képet ébreszt. Egy nagy üresség ez is: «Miért ne engednénk nekik kirándulást a tündérmesék képzeleti tengerére, mely oly jól esik a gyermek értelmének, mint a mily édesen himbálózik a parafa a folyó napsugaras habjaina (363. 1.), vagy : xlgy iesz a kis vadászból emberséges érzetű lény, a kegyetlen Saulból apostoli buzgahnú Pál» (552. 1.). A nevetségest a fenségestől, a komikusát a komolytól igazán csak egy hajszál választja el! Paracelsusnak is becsületére vált volna e bombaszt: «A regény mohó olvasása valóságos hamut szór az ifjú hölgy szemei ragyogó üszkérew (514. 1.). Csak ártatlan nagy mondás számba megy: «Az uralkodók absolut hatalmával együtt az iskolai könyvek souverenítása kora is lejártw (517. k). Vannak szerzőnek gondolatai is, tehát nincsen szüksége üres szólásformákhoz fordulni és a ki tud igazán szép és találó hasonlatokkal élni, méltó, bogy féket vessen a képzelő erejére ott, hol az már szertelenségekbe ragadná. Még ugyanitt hadd mondjam el a stylusra nézve is észrevételeimet. A mű irálya egészben véve könnyű, folyékony, világos s azt bizonyos jótékony melegség, emelkedettség és finom választékosság hatja át. Néhol ugyan megérzik forrásainak idegen hatása; de a mint a kölcsönzött gondolatokat, úgy az irályt is meglehetősen áthasonította. Fordul elő ugyan efféle kifejezés: «úgy mondanak)) (7. 1.); de általában a magyar zamatosságra elég gondot fordít. Néhány kifejezést azonban bántó következetességgel használ. «Közvetlen» helyett mindenütt «közetlen»-t ír; «kezdetleges» helyett «kezdetiest» ; «vérmérséklet» vagy «véralkat» helyett «vérlejtést» (temperamentum); «szervezet)> helyett «szervület»-et; «kisérlet)) helyett «kisértményt» ; «hajlam» helyett «benntermettséget» ; «kifejlődés» helyett «kinövést» ; (kinövés alatt a magyar mást ért!) Lelkünk szőíeményéuek (631. I.) mondja a megszokást; «benlátás»-nak a szemléletet vagy tulajdonképen a szemléltetést (379. és 416. 1.) és műösztön-wcV az instinctust. cFogódzva» helyett «fogantozvá»-t mond és «mélyít» helyett «mélyezít)>-t (38. stb. 1.) A stylus e furcsaságait egy újabb kiadás alkalmával okvetlenül el kell hagynia szerzőnek, ha különösen művét a nagv közönség körében kivánja elterjeszteni.