Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-05-04 / 18. szám

ismét két kötet jelent meg, mely az első századot a másodiknak felével öleli fel, vagyis az apostoli és egy átmeneti korszakot, mely Krisztus közvetlen tanúinak eltűnése után következett. Mielőtt sajátképeni tárgyához kezdene az iró, mintegy száz lapot az izráel népe közötti vallásos előkészítés tanulmányának szentel. Miután leírt egy történetet, mely «az emberi lelkiismeret története az ó-világban, isteni és fényes oldaláról tekintve», befejezi az emberiség vallásos állapotának rajzát a Krisztus eljövetele előtt. Az első laptól kezdve szemmel látható az a figyelem és gond, a melylyel Pressensé számot adni igyekszik az utolsó 30 év alatt megjelent munkákról, oly munka, melyet találó megjegyzésekkel kezd meg egy bibliográfiái bevezetésben. Magának izrael történetének alapjáról is újabb föltevések támadtak, lehetetlen volt tovább menni e fontos kérdés megoldása nélkül ; másfelől több különös pont, a minő a judaismus sülyedése, az apokalypsis alkotása, a legújabban felfedezett antik egyházi kézikönyv, mely ily címet visel «a 12 apostolok tudománya», még sok más tárgy, többé vagy kevésbbé egészen új, mélyreható kutatásokra adott alkalmat; cs így történt, hogy Pressensé egyháztörténete teljes átdolgozáson ment keresztül. De ez nem minden. Függetlenül a kínálkozó újabb forrásoktól és azon kérdésektől, melyek egészen átváltozott alakban tűntek fel előtte, a szerző saját gondolatának sugallatából indítva volt arra, hogy tárgyát egy kissé különböző szög alatt mutassa fel előttünk. Bizonyos, hogy alap álláspontja nem változott, az evangeliomban mindig az isteni kegyelemnek azon tényleges munkáját látja, melyet az a bűnös emberiség javára gyakorol; de bevallja és némely lapon vallást tesz róla, hogy ma még jobban mint régen, felismeri a lassú haladásnak törvényét, a melynek ezen isteni munkát alávetve találta benső és morális természeténél fogva. Az ingyen kegyelem tanához való ragaszkodás, és azon visszahatásnál fogva, hogy az a cselekedetek érdemének szomorú tévedése ellenében annál jobban igazolva legyen, bizonyos hogy a reformáció atyái néha túlzott kifejezéseket használtak, melyek betű szerint véve oda tértek volna vissza, hogy az idvességből egészen külső cselekedetet csináljanak. így mikor Luther ezt nyilvánítja, hogy «az ember az i'dvesség isteni dolgait illetőleg hasonló egy fatörzshöz, egy kőhöz, egy élettelen szoborhoz, kinek se szeme, se szája, se szíve nincs» el kell ismerni, hogy a nagy reformátor saját kifejezése szerint «a nyereg másik oldalára)) esik, megfeledkezvén arról, mikép az idvességnek, hogy ez szellemi és erkölcsi jellemét megőrizze, egy az ember által valóban elfogadott átalakulásban kell állani. Könnyű lenne megmutatni, hogy a prot. dogma hogyan érezte magát e tekintetben, az okszerűség hamis bölcsészeti ismerete által téves útra ragadtatva, a determinatiót, mint ellenállhatlan hatalmat fogalmazva, oly ismeret, mely ha az isteni mindenhatóságra alkalmaztatik, az absoluta praedistinatió dogmáját adja; hanem ez tárgyunktól messze vezetne. Bárminő okok legyenek is azok, melyek a reformátorokat a kérdésben levő pontoktól eltérítették, visszakellett arra térni, és talán semnii se szolgált jobban e nagyon merev formulák kitüntetésére, mint a történelem tanulmányozása. Mire való is a történet? Miért hogy azon formában, a biblia által leirt idők határai között, majd azon idők folyama alatt, melyek a Krisztus eljövetelét követték, folytak le Isten országának eseményei a világon ? Ha Isten hatalma ugy működnék, mint egy ellenállhatlanul elhatározó okszerűség (causalitas), késlekedett volna-e ez a hatalom annyira, hogy megvalósítsa akaratát? Valósítaná-e azt oly bevégzetlen és bizonytalan módon ? Tapogatóznék-e így, vonakodnék-e mielőtt célhoz jutna, mint egy újonc, ki próbálkozik, vagy mint egy művész, ki előgyakorlatokat csinál, mielőtt mesterművét végrehajtaná? Ismétlem, mire való a történet? Bizonyosan mivel az embert idvezíteni egészen más, mint egy szobrot lágy és akarat nélküli agyagból megalakítani. Nem arról van szó, hogy az isteni kegyelem kívülről és mintegy erővel ránk tukmáltassék, hanem Vinet szép kifejezése szerint, meggyőzni lelkünket ez ékesszólás erejével. Egy párbeszéd fejlődik ki hát az Úr és teremtménye között. «Az Isten szól, nekünk pedig arra felelni kell;)) ő hív, sürget, de az emberiség, a kihez fordul, nem tudja vagy nem akarja ezt hallani;, ismételt magyarázatokra és intésekre van szüksége, a szeretetnek megkettőzött próbáira van szüksége, a tapasztalásnak fájdalmas leckéire is van szüksége, hogy beleegyezzék a hívásba, mely hozzá onnét télül intéztetik. És azután az az emberiség, melyet az Isten újra megnyerni igyekszik, ha bizonyos értelemben egy is, de más tekintetben meg végtelen különböző és nagyon sokféle számos és különböző fajokból van összetéve, egymástól többé vagy kevésbé független egyéneknek és családoknak tömegéből áll. A munka nem halad mindenütt egyformán előre ; a fajok és egyének ezerféle kölcsönös viszonyainál fogva mindennemű visszahatás áll elő, melyek most sürgetik, majd hátráltatják haladását. A váltság története is épen olyan, mint bármi más történet, nem fejlődik egyenes renden. Nagyon helyesen mondja Pressensé: «nem kell abban az észszerű logikának szakadatlan láncolatát keresni.» A történelmi fejlődésnek e józan ismeretéhez híven a szerző ép úgy alkalmazza azt az egyénekre, mint az egyház egészére. Ebből magyarázza meg azt, hogy a Krisztusnak különböző tanúi, midőn mindnyájan ugyanazon mesterről beszélnek oly kifejezésekben, melyek a lényegben tökéletesen megegyeznek, miért mutatják azt előttünk mégis különböző szín alatt, mely közülök mindegyiket arra vezette, hogy az igazságnak e vagy amaz elemét tegye magáévá. A fejlődésnek ugyanazon ismerete az, a mit Pressensé még határozottabban alkalmaz most, mint az első kiadás alkalmával a gondolat benső haladására egy sz. Pálnál és sz. Jánosnál, tartózkodás nélkül jelölve meg azt, hogy az evangélium szemlélete (intuitio) a nagy apostolok szellemében hogyan gazdagodott és mélyebbedett fokozatosan. Önként értetik, hogy mindez az ihletésnek egy oly eszméjét foglalja magába, mely nagyon különbözik az erőszakos és varázsszerű theopneustiától. Ép így, midőn a világ megváltásának munkájára alkalmazza a história ismeretét, kimutatta egy determinált'praedistinatio nagyon szűk dogmáját, ugy, hogy midőn azt a kiválasztott emberek mindegyikére alkalmazzák, kik embertársaik között a kijelentés hordozói voltak, a próféták és apostolok ihletési fogalmának igen külső és nagyon rideg módon halálos döfést adnak. Jól ismerjük azt a félelmet, mit e tekintetben a vallásos közönségben ébresztettek. A mi a jelen pillanatban nekik némi igazat adhat, az a mai napság oly általánossá lett fejlődési eszmével való visszaélés, a hol most láttuk a história törvényét. Ha a reformátorokat azzal vádolhatják, hogy az isteni causalitásnak oly szerepet tulajdonítottak, mely elnyomja a teremtmény szerepét, korunk bölcsészete ellenben oly kizárólagos módon