Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-04-06 / 14. szám

latainkat s érzelmeinket kifejezzük.)) Ezzel kezdi az első osztályú gyermek nyelvtanulását; el is darálja anélkül hogy tudná, értené : mi a gondolat, mi az érzelem, mi a kifejezés? Akár csak filozofiát tanulna. S az egész nyelvtannak alig van egy lapja, mely nem ily bölcsészeti ismeretet kivánó nyelven volna irva. Belátta ezt két ujabbi szerző, s az i. és 2. osztály számára egy rövidebb, s a gyermekek felfogásához mért nyelvtant irt, s csak a 3. oszt. számára rendszeres nyelvtant. Az ujabb nyelvtudományi vívmányokat is bevitték és emancipálták magokat a régi, főleg a latin grammatika kaptafáira ütött rendszer és szabályok alól. Tagadhatatlan, hogy haladás mutatkozik, de hibáik, hogy oly dolgokat is behoztak az iskola falai közé, melyekről elmondhatni, hogy : ccadhuc sub iudice lis est» s az a bizonyos tőrendszer és határozók tana nem oszlatta, sőt növelte a zavart. Igaz, hogy egyszerre tökéletes művet iskola számára alkotni csaknem lehetetlenség, mert hosszú, nagyon hosszú gyakorlat szükséges, mely a hiányokat észrevétesse, kipótolja, a rendszert megizmosítsa, életrevalónak nyilvánítsa. De szerintem egy nagy hiányban szenved valamennyi, amire nekünk magyaroknak van speciaiis szükségünk nyelvünk eredete miatt, s ez az, hogy nincsenek tekintettel a középiskoláinkban tanított idegen nyelvekre. Mert mi nem hivatkozhatunk rokon nyelvekre. Európa művelt államai nem szorulnak erre, mert ők rokonnyelvekkel foglalkoznak, a rokonság akaratlanul felötlik; ők jnind az indogermán nyelvcsalád tagjai, leányai. Mi egészen más ágról sarjadtunk; mi egy egészen más természetű nyelvcsaládhoz: az uralaltajihoz tartozunk, mely lényegesen eltér amazokétól. A mi anyanyelvünk egészen más bölcsőben ringott, mint a vele kapcsolatosan tárgyalt francia, görög, latin és német nyelvek; és már maga ez a körülmény nehezebbé teszi nálunk a nyelvtanítást, mint a külföldön. Annak a kis magyar fiúnak kétszeresen kell megerőltetnie elméjét, kétszeres szorgalmat kifejtenie, hogy megtanulhassa a latin vagy német nyelvet, mint a szomszéd német fiúnak, ki nyelvének felét megtalálja a latinban, míg amaz egy minden tekintetben idegen, a saját nyelvével sehogy sem találó, ahhoz semmiben sem hasonlító, sem alkalmazkodó elemmel küzd. Kézzelfoghatókig tapasztalhatjuk ezt az alföldön és ott, ahol csupán magyarul beszélő ifjúsággal van dolgunk pl. a székelyek közt! És ebben, csakis ebben találhatjuk a magyar ifjú nehézségét az idegen nyelvek tanulásában! Bűnös feltevés volna, mintha a magyar ifjúság tehetségre nézve hátrább állana a többi nemzetnél; sőt merem állítani, hogy élénkségben, könynyű felfogásban versenyez a közmondásos franciával, s ha az eredmény nincs vele arányban, azt körülményeinkben és taneszközeink tökéletlenségében vagy hiányosságában keressük! Itt van nyelvtanításunk ! Ugyan van-e egy nyelvkönyvünk, mely figyelemmel kisérné a vele kapcsolatosan haladó nyelveket, párhuzamba állítaná a hasonlóságokat, rokonvonásokat, s ellentétben tüntetné fel az eltéréseket, az egyedi sajátságokat? Erre hiába keresünk példát. Mindegyik halad a maga utján, mintha egyedül volna, nem akarja észre venni, hogy útitársa is van, mely vele egy helyre tart; így utaznak együtt évek során át, s mikor célhoz érnek, akkor veszik észre, hogy csak névszerint ismerik egymást, pedig útközben meg kellett volna barátkozniok, s egymással belső barátságot kötniök, hogy igazi célról és eredményről dicsekedhetnének! (Folyt, köv.) Várkonyi Endre, székely-Mikó-collegiumi tanár. TÁRCA. Húsvét ünnepén. Mi hír száll messze szép Keletről ? Szív dobban, mozdul lomha rög. Hajnalkor e hír hangja kelt föl, A régi, mégis új s örök. Harangzúgás köszönti e napot — Az Cr feltámadott! Feltámadott a nap, világa Éjt űz az ég négy tájirul, S a hit, a szív rejtett virága Ébred, növekszik és virul. Harmatban úszik fű, fa és szemünk — Hiszünk s emlékezünk. Emlékezünk, kik lent nyugosznak, A kedvesekről, édesen ; Szellője érint szebb tavasznak, S nem faj a gyász keserve, nem. Sírnál, halálnál — áldjad végzeted — Erősb a szeretet ! A szeretet tüze meggerjedt, A nap mindjobban délre hág; Köszöntjük az új Édenkertet, S gyümölcstől hajlik meg az ág. Felénk boldogság s béke integet — Hála Atyánk, neked ! Atyánk, neked legyen dicsőség; Velünk a vallás : angyalunk. Hálánk tied, oh égi Fölség, S tied mi, élünk vagy halunk. Harangzúgás köszöntsd e szent napot — Az Úr feltámadott! Sántha Károly. Húsvétban. «Elmult a gyász, megszűnt a jajszó» S reánk mosolygó nap ragyog, Mert a sírjában halva alvó Megváltó — 111a feltámadott. Öröm fénylik füvön, virágon.... Hozsánna zeng át a világon, Milljóknak ajkán zeng ma ének A menny és föld bölcs Istenének! Feltámadás hite s reménye Minket az éggel összeköt; Nem hullunk többé esve térdre Jajgatva a sírok között. Hitünk horgonyát átkarolva, A könyezőkhöz lehajolva, yigasztal Jézus — bölcs vezérünk O mi bennünk, s mi benne élünk ! Nincsen halál! — nincs végenyészet, Lelkünk csak más testet cserél; Az eszmék, tettek, vágyak élnek, S mi nem földi: — a lélek él!