Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-03-30 / 13. szám

Tény róla az, hogy meggyőződése szerint szók szája. Csendesen minden fájdalom nélkül szenderült el az örök álomra. Áldás nyugodjék emlékén. Béke lengje körül hamvait! Ujszivaczon, 1890. március 19. Poór József. ref. lelkész. KÜLFÖLD. Olaszországi egyházi szemle. Vallási állapotok. — Ujabb egyezkedések. — A «semmittevő» szabad gondolkozók. — Nápoly és Nicotera erkölcsjavító. — Az iskola a vallásos kérdéssel szemben: egy gyakorlati megoldás. — Carducci költő és a democraticus megoldás, mely nem nvul a dogmához. A forrongó olasz társadalomból csupán a vallásos kérdéseket ismertetem e Lap olvasóival. Ha az egyformaság egyhangúságot szül, az az én hibám lesz. Ámde ez a kérdés, ha bármely államban se lehet alárendelt vagy másodrendű fontosságú, Olaszországban a pápasággal való viszonynál fogva oly kiváló fontossággal bír, miként az állandóan napi renden van, az állam minden érdekeit érinti és a futóévek alatt actualitásából semmit se veszít. Most arról van szó, hogy Olaszország tovább megy-e annélkül, hogy e problémát egy vagy más módon megoldaná. A megoldást, mely után annyi kiáltó szükség eped, két ép oly szomorú, mint makacs illusio késlelteti. Egyik illusio az, mikép némely liberálisok még folyvást arról álmodoznak, hogy a pápával való kibékülés lehető. Ezért Jacini, Luigi és barátaik egy conservativ pártot alakítottak. Ez új pártnak az lett volna célja, hogy a parlamentben a vallás érdekeit képviselje, annélkül, hogy annak akár Olaszország függetlenségét, akár pedig egységét feláldozná. Elég lesz, mondák, ha mint ezt már Curei is tanácsolta, az állam törvény első cikkely e szelleméről a betű szerinti magyarázatra megyünk vissza, mely így szól: A catholica vallás az állam vallása, a többi kultusok pedig a törvényekkel egyezőleg megtűretnek. Ezen felül Luigi az Eurcito szerkesztője páratlan hidegvérrel azt állítja : «hogy a kibékülés a katholicismus és a modern társadalom közt nem lehetetlen, mert nincs köztük összeférhetlenség.» Hihető, hogy ez a journalista a saját ezredét vette a modern társadalom ideálja vagy typusa gyanánt, és a misék, miket Amadeo herceg emlékére énekelnek, előtte az állam és az egyház közti szívélyes egyetértést bizonyítják. A tiszteletreméltó Luchini azonban nincs az ő nézetén. Előtte és kollegái nagy többsége előtt igaz, hogy a római egyház állít tel némi Ígéreteket a levegőben ; de a gyakorlati téren úgy mutatja fel azt előttünk, mint tisztán politikai intézményt, kivel örök harcban vagyunk, mert az még lételünket is fenyegeti. A Tribuna szerkesztője hát azt tanácsolja, hogy a konservatív párt a «hivőkből» újoncozzon, és ne írja be programmjába a «katholikus» nevet, mely nagyon messze vezetne. Azonban az illusio marad, dacára a történetnek, dacára a józan észnek és dacára a pápának, a ki legalább utolsó encyklikaiban az ilyes kibékülési ábrándokat elég világosan és érthetően eloszlatta. Másik illusio azon «szabad gondolkozóké)), a kik se vallásos kérdést nem ismernek, se annak megoldásának szükségességéről tudni nem akarnak. A tiszteletreméltó Martini elismeri ugyan, hogy «a vallásos kérdés mindenütt fontos, de kiváló fontosságú az Olaszországra nézve. És ez oly világos, teszi hozzá, hogy nem is kell mondani, hogy miért ?» üe e szerinte is fontos kérdés megoldásáról aztán mélyen hallgat. így mind ő, mind pártfelei érdemesítik magokat d'Azeglio megrovására, ki előtt a «szabad gondolkozók)) nem egyebek, mint egy «nagy semmittevő társaság.)) A mi szabad gondolkozóink futnak az eredetiség után, de csak utánzókká lesznek. Ha nem ismétlik többé Brunot, Hegel által magyarázva, ez azért van, mert most már Spencerre esküsznek. Bovio meg a pogány renaissanceért rajong és szívesen visszavezetne bennünket az emelkedő socialismus által átnézett és kijavított Platónak ideális köztársaságára. Többen a vallás és egyház, iránti túlzott megvetésüket Renantól kölcsönzött eszmékbe burkolják. Vannak olyanok is, kik az ürességben való örökös ide oda forgolódásban kifáradva, az egyház mindig kitárva levő anyai karjaiba vetik magukat, mint Ausonio Franchi. A puszta tagadásnak nincs jövője, és eljön az idő, mikor a nép hatalmas szava meghallatszik, hogy a magi módja szerint értelmezze ezeket a szavakat, melyeket Luigi lapjában olvashatunk : ((Végezzünk ezekkel a maroknyi atheistákkal vagy szabad gondolkozókkal, kik a hivők nagy tömegéből álló nép vezetését maguknak követelik.0 És míg e pártok a vallási kérdések megoldása felett vitáztak, vagy arról tudni se akarnak, a vallástalanság és vele az erkölcstelenség ijesztő mérvben terjed. íme egy példa. Nápoly a sz. Januariusnak és a Bourbonoknak varosa, az a város, melyet Cavour a szabadság által akart a szabadság életére felemelni, a város, mely Garibaldi diadalát üdvözölte, Nápoly a Camorra és clericalismus hatalmába esett. Az 1860-tól lefolyt idő — irja Cesare — megmutatta, hogy a szabadságba vetett hit, mint az erkölcsi újjászületésnek hatályos eszköze, nagyon túlzott, hogy ne mondjuk, gyerekes volt, és azzal, hogy a Bourbonokat elűzték, a tartomány nem változott, miután semmi benső munka nem lépett közbe. A szabadság nem alkotja újra a lelkiismeretet. Mintha íelelet lenne ez d'Azeglio ismert mondatára : ((Olaszország meg van, most csak az olaszokat kell újra megcsinálni.)) A tiszteletreméltó Nicotera most adta magát Nápolyban az erkölcsi-megmentés munkájára. A becsületes emberek egy szövetségét szeretné megalapítani. Ha sikerül is, mi eredménye lesz ? Az ő korában nem volna szabad feledni azt, miként vetni kell előbb, hogy egykor biztosan arathassunk. A másik példa a népiskola. Egy komoly journalista panaszkodott a minap az elemi tanítás állapotáról. Az erkölcsi nevelés hiányzik nálunk, monda. Nos? mit bizonyít ez egyebet, mint a vallásos elveknek teljes hiányát, feleltek neki. Válasza nagyon jellemző volt, azért elmondom : «Az ellenvetés fontos, megengedem. Mint a tapasztalati tudomány párthíve elismerem, hogy eddigelé egy nép se növekedett fel vallásos elv nélkül, az elv a szükséges szabály, és mi nem vagyunk úgy alkotva, hogy e szabály alól kivételt tegyünk. Az orvosság magatói kínálkozik. Csakhogy hogyan alkalmazzuk azt ? Minél többet gondolkozom róla, annál nagyobb zavarban vagyok miatta. Valóban a vallásos eszmét visszaállítani pap nélkül nem leher. A mi világi tanítóink csaknem mind szabad gondolkozók és azt hánytorgatják. Ha a vallásos oktatást rájok bíznók, az orvosság roszabb lenne a bajnál. Nekünk hát papra van szükségünk. Hanem itt újabb nehézség all eiő. Nem a pap politikai befolyásától rettegek én, nem, én attól nem félek. Hanem a meztelen igazság ez : a mi papjaink még hitetlenebbek, vallástalanabbak, mint a laikusok. Vallásuk csak látszat. Nézzük meg, hallgassuk meg őket, mikor összejönnek és beszélgetésbe ereszkednek a laikusokkal. Nem sokára a