Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-12-29 / 52. szám

leánynak grófleányról készül is a kabátja.)) Lassanként, a mint lehet. A mint nem lehet, tűrjünk és szolgáljunk; maradjunk hűséges végrehajtói mindennek, a mit a mi szegény hazánk érdekében való takarékoskodásból a kormány reánk bíz. Most szökjünk át egy másik sziklára. Dobos egyik előszavában azt mondja, hogy «a Kis Magyarhon jelenleg is több egyházi jó szónokot tud felmutatni, mint az egész Némethon». Akkoriban büszke voltam az öreg úrnak ezen állítására, de most fejemet vakarom rá, s azt mondom, hogy ez bizony nagy baj Némethonra nézve ! De talán még nagyobb baj Magyarhonra nézve, ha akadt közöttünk a ki fölvette azt a sulykot, a mit Czegléden elvetettek. Isten őrizzen, hogy magunkat ócsároljam, de csak valljuk meg, hogy a mi helyzetünkben, midőn valamennyien olyan «sog ember» vagyunk, csaknem lehetetlenség a Dobos állította mérték alá merészkednünk. Ezért kérem szerkesztő urat, zárja ki programmjából a prédikációkat, nehogy úgy járjon mint bold. Eördös, ki egyszer egyik jó bárátomtól «egy pár jó prédikációt)) kért a papi füzetei számára. A jó barátom — akkor még csak pár éves pap — beküldött rögtön hetven darabot. Tehát majdnem annyit, a mennyit Bersier egész életében megirt. Válaszsza ki a hetven közül az egypárt a kecskeméti pap. Úgy sincs egyéb dolga. És ha szavamra nem hallgatva, makacsul ragaszkodnék programmjához, fogadjon el tőlem egy tanácsot. Csak olyan prédikációkat fogadjon el, a melyeknek homlokára a szerző sajátkezüleg odairja : Irta N. N. ennyi és ennyi nap alatt. A mi engem illet, én nem pályázom.*) Szent Ceciliáról mondja a legenda, hogy egyszer az angyalok éneklését hallván, ezt oly szépnek találta, hogy a maga hárfáját rögtön összetörte. Hát én is össze törtem hárfámat, mikor Bersiert meghallottam. Baksay Sándor. KÜLFÖLD. Az olaszországi misszió köréből. A minek készületeiről e lapokban már régebben tettem jelentést, arról most egy eredeti tudósítás nyomán kötelességemnek tartom referálni, hogy a valdensziak ünnepeiről szóló cikkeim ne legyenek hiányosak. Ez évi aug. 16-án, Prongins-ban a genfi tó jobb partján ment végbe azon szerény emléknek felavatása, melyet Svajcban megtelepedett valdensziak azon helyen, honnan az őreg Giavanello által feltüzelt és a hős lelkész és ezredes, Henri Arnaud által vezetett 900 vitéz elindult hazájuk visszafoglalása végett. Tudva van, hogy I. Napoleon ezt a vállalatot a történelem legdicsőbb fegyvertényének nevezte. Délelőtti 9 órakor érkezett, részint a valdenszi völgyekből, részint Svájc különböző városaiból, főleg Géniből gőzhajón Nyon pályaházába 500 ünneplő, kik a három kilométernyi Pranginsbe utaztak. A valdensziak ez alkalomból, arany rojttal, az olasz színekkel és e jelmondattal : Lux lucet in tenebris, a világosság fénylik *) Nagyon sajnálnám. A Bersier, Talmage stb. megszólaltatása t. munkatárs úrhoz méltó munka volna! Előttem kiváló bes?édek közlése lebeg. No meg arra a másik célra való törekvés is, hogy ne legyünk valamennyien olyan «sog ember,» Legyünk csak jó «pap-ember!» Szerk. a sötétben — ékített ünnepi jelvényt viseltek gomblyukaikban. Az ünnepi sereg élén, melyben a gyöngéd nem is nagy számmal volt képviselve, lobogott egy hatalmas olasz zászló, melyet valdenszi eredetű genfi nők készítettek. Az egyszerű, de ízléses, rózsaszínű Jura — mészkőből készült emlék áll egy három oldalas pyramisből, melyet Gosz E. valdenszi épitész készített. A felirat rajta e következő : «E vendégszerető földön töltött három év után, hazájokba visszatérendők, innen vonultak el 1689. aug. 16. a piemonti valdensziak. E hősők utódai állították ez emléket 1889. aug. i6.» Az emlék alján, zöld márvány lapon ragyognak : «Lux lucet in tenebris» arany betűi. Az ünneplőkhez tartoztak nagy számú, Genfben és Waadthandban megtelepedett valdenszi utódok, továbbá a genfi államtanács, a genfi konsistorium képviselői és számos ünnepi követ és barátja a valdenszi ügynek. A felavatás 10 órakor történt meg, melyen a valdenszi tábla (egyetemes kormánya) alelnöke Bosio Enrico és Meille Enrico által volt képviselve. 12 óra tájon a szép vidék árnyas fái alatt volt testvéries, számos pohárköszöntővel fűszerezett ebéd. Etsve felé pedig számos fiatal ember kelt hajóra a tavon, hogy ugyanazon utat tegyék meg, melyet Arnaud Henri az ő 900 valdenszi emberével tett volt meg 200 évvel ezelőtt. Balziglia az a legmagasabban fekvő faluja a San-Martino völgyének, mely 1380 méternyire a tenger színe felett és a Col de Píz lábánál fekszik. Tíz napi gyalogolás után, 1689. aug. 27-én értek ide a valdenszi hősök és innen foglalták vissza a hazájukat képező völgyeket. A vidék szép, de kissé vad. A kicsi falu felett emelkedik pyramis alakú, nyárfákkal födött magas hegy. Talaja legfölebb árpát, rozsot, lencsét, burgonyát terem ; a marhatartás jelentéktelen. A lakosok életmódja még ma is ős-eredeti, kivált miután a közlekedés felette nehéz és mivelhogy ott a Perosa felé vivő és öszvérek számára készült úton kívül csal: néhány gyalogút létezik. Mindazáltal aug. 27. reggel nagy volt ott a gyülekezet. A reggel gyönyörű és ünnepies volt. Nemzeti szinű zászlók lengtek a házakon, a sziklákon, a fákon. Félkilenc órától kezdve a különböző viseletek által is tarkázott, még zenével is élénkített, érdekes képet nyújtott a gyülekezet. Akkorra várták ide a genfi tó, Prangins felől jövő zarándokokat és íme meg is érkeztek, ha nem is tizenketten, de legalább hatan : Enrico Bosio vicéin oderator (alelnök) San Germanoból, Enrico Tron Villar-Pellicéből, Hugón lelkész Roraból két fiával és Charbonnier Ottavio Turinból. Ezeket felette lelkesen fogadták. A vendégek száma körülbelől 4000-re rúgott és az egyik tudósító írja, hogy a sokaság emlékeztetett a Sínai hegyről az Izrael fiai közé leszálló Mózesre, vagy a pusztában prédikáló keresztelő Jánosra, vagy a hegyi prédikációt mondó Krisztusra. Az ünnepet vezette Geymonat florenci tanár, az énekkart pedig Tourin tanár. Turino lelkész magasztos imát mondott, mely után az énekkar a 68. zsoltár két versét énekelte és Bonous lelkész Costnopolitából, a valdensziak Uruguayban lakó gyarmatából, felolvasta Máté 5—ik részét. Utánna Geymonat tanár szólt a hajdan és most közötti különbségről; kiemelte a valdensziak barátainak részvétét s ezt megköszönte ; kérte az Űr áldását mindnyájokra, különösen a királyi házra is és végezte beszédét ez igével: «En és az én házam, mi az Urat fogjuk szolgálni!» mire «Ament» mondtak ezernyi-ezer hangok. Bonnet magyarázta a valdenszi jeligét: «Lux lucet in tenebris», Tron és Longo rámutattak a