Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1889-01-06 / 1. szám
kötelezőleg kellene tartani ily összejöveteleket; mert fájdalommal látjuk, hogy nagy áldozatokkal fenntartott középiskoláink épen magát a határozott protestáns jellemet ez idő szerint alig-alig adjak meg a keblökből kikerült ifjaknak; pedig főfeladatuk épen ez volna s csak ebben van létjogultságuk alapja is; mihelyt vallásilag teljesen felekezet nélküli embereket nevelnek az egyházak nagy megterhelésével fennálló emez iskolák, azonnal kerdésbe tehető létezésük jogosultsága, hogy vájjon a fenntartásukra fordított roppant összegek nem volnanak-e sokkal jobban felhasználhatók a speciális egyházi célokra? Nehogy félreértessem, még egyszer hangsúlyozom, hogy ha a fentebb említettem kóros jelenség tovább is tartana : akkor találnám csak részemről helyénvalónak ez utóbbi kérdés felvetését. Történetünk még abból a szempontból nincs feldogozva s addig nem is lehet, míg az anyag mind nincsen összehordva, hogy egész nemzeti életünk fenntartására, politikai és állami viszonyainknak alakulására minő óriási befolyást gyakorolt protestáns egyhazunk s közelebbről gyakoroltak épen protestáns collegiumaink a maguk törhetetlen prot. jellegükkel. Beszélnek, irnak e befolyásról; de a bizonyító adatok még nincsenek együtt, pedig minden dolognál a bizonyítékok a legfőbbek. Hogy mi a Károlyok, Mária Teréziák, Józsefek és Ferenczek egymásután következő uralkodása alól szabad nemzetként kerültünk ki, e jelenségnek alapja azokban a hatalmas prot. collegiumokban rejlik, melyeknek falai között mindig az erős prot. szellem lengedezett, a mit ha egyszer beszívott valaki, mikor megvénhedett is el nem hagyta az utat, melyen járni tanult. Ezt a prot. erős hit és — öntudatot kell újra felébresztenünk, táplálnunk, növelnünk, azt a prot. jellemet, megadnunk, mely meg tud törni, de hajolni nem. Ehez az erőt pedig csak a vallás adhatja meg, mert ha nem égi forrásból tápláltatik ez: ugy vagy vérszegénységben sorvad el, vagy pedig fékevesztetten neki rohan a falnak s szétzúzza önmagát. Ez erő fejlesztésére kell bevinnünk collegiumainkba, ha másként nem megy, még egyházhatósági rendelkezéssel is, az ifjúsági istenitiszteletek tartását. Nem állítom ezeket ugyan csalhatatlan panaceáknak arra, hogy ezek vallásos, egyházias tekintetben eg}, r szerre s feltétlenül újjászülik iskoláinkat, mert valamely intézet, iskola általános, uralkodó szellemére igen-igen sok tényező foly be; de ez is mindenesetre egyik leghathatósabb eszköz volna az egyháziasság emelésére. A róni. kath. iskolákban, seminariumokban a legkitűnőbb jezsuita szónokokat igyekeznek megnyerni adventi vagy böjti szónokokul, a kik csak az ifjúságnak tartanak beszédeket. Tehát a róm. kath. atyafiak is régen belátták az ilynemű cultusnak nagy horderejét, mély hatását. A kivitel is megkönnyíttetett most nálunk. Ha nem is szolgailag, minden változtatás, idomítás nélkül elmondható beszédeket nyújtott is Benke úr, (jó is, hogy nem ilyeneket adott!); de igenis szolgaitatott kitűnő példányképeket, melyek után és alapján sokkal könynyebb már dolgozni addig is, míg majd ennek az ügynek is, ennek az irodalmi ágnak is elő állanak eredeti munkásai. Az előttünk levő II. kötetben nyolc beszéd van az angol Stanley-tői és tíz a holland Molenkamp-\b\, ki több, mint 30 évig működött, mint katecheta. Érdekes a két szerző irói egyéniségeinek, munkáinak így egymás mellé állítása, a mint e kötetben történt. Van néhány beszéd, a melynek mindkét szerzőnél ugyanaz a textusa és tárgyalása, de feldolgozása az iró egyéniségének megfelelőleg egészen más. Molenkamp, ki nekem sokkal rokonszenvesebb prédikátor, erősen biblicus. Sehonnét máshonnét nem vesz egyetlen gondolatot sem, mint csak a bibliából. Felosztását is többnyire a felvett történetnek egyes mozzanatai adják meg. A bibliai elbeszélésnek lehatol a legmélyére s a gazdag nyelvészeti, bibliai földrajzi, történeti és archeológiai ismereteivel élénken állítja elénk a jellemeket, a helyeket, a viszonyokat s festményeiből az alakok kilépnek élő, érzékelhető egyénekként. Éli fiai előttünk, körünkben vétkeznek és bűnhődnek. A gyermek Sámuelt mi is megszeretjük, nem csak Éli szerette. Abdiást ott találjuk a királyi udvarban forgolódni s nemes jelleme rokonszenvet kelt. Dániel megelevenedik piros, életteljes arcával, állhatatos kitartó jellemével. Meghatva szemléljük a vén Simeont várakozásával és örömével.. A bölcsességben gyarapodó Jézus kitűnő példányképe a növekvő, fejlődő gyermekeknek. Keresztelő János lefejeztetése történetének minden ténye drámailag feldolgozva s előttünk lejátszatva. Nem is irva, de festve van a wnaini ifjú feltámasztása)), a «tékozló fiú története» és «Jézus elfogatása.)) Előadási methodusa a gyakolott katechetát és a gyermek lélek kiváló ismerőjét árulja el. Közvetlenséggel, minden frázis, minden szónoki hatásvadászat nélkül lehető legegyszerűbb, naiv modorban és mégis választékosan beszéli el a történeteket s vonja ki, minden oly mozzanatról, hol egészen önkényt kínálkoznak ezek, a tanulságokat ; de nem terheli meg ezekkel a gyermek elméjét; előtte főcél, hogy a történetet vésse emlékkükbe s ezzel együtt majd eszükbe jut a tanulság is. Azt mondhatnánk, hogy jellemképek e beszédek a - bibliából, a melyek szerint, mint a szobrász, akarja alakítani a gyermekeket. Elébük teszi a művészi, az ideális mintát s utasításokat ad, hogy miként másolhatják azt le. S ha némi összehasonlítást megengedhetnék magamnak Vaughan, Molenkamp és Stanley között, Molenkampot mondanám a három közt legtartalmasabbnak, legtanulságosabbnak s az ő methodusát a legkitűnőbbnek. O nem vonja és nem szórakoztatja úgy el a figyelmet, mint Vaughan, a ki minden áron, még erőszakkal oda húzgált példákkal is szemléltetni akar. Pedig ha nagyon sokat szemléltetünk, a gyermek előtt összefoly a sok kép s nem tudja megtalálni az eszmét, mely egységet adott a sok történetnek, képnek és mesének. Molenkamp egy tárgynál marad s azt tövéről-hegyére végig megmutatja, a fődolgokat kiemeli rendkívül érdekesen, szemléketőleg s mindig csak ahoz az egyhez köti a figyelmet, a melyet azért azonban még sem fáraszt ki, mert érdekesen tudja elbeszélni s egy-egy szó elég neki, hogy annak közbe vetett magyarázátaval, vagy a gyermekek életére, viszonyaira való rövid utalással az érdeklődést megint felkeltse. Stanley érzelmes, mély kedély. A gyermekeket rendkívül szereti s bámulatos változatossággal, gazdag érzés- és szókincscsel tudja festeni gyönyörködését a gyermekekben, azok fejlődésében. Jól is ismeri őket jó tulajdonságaikkal és hibáikkal. Az ő ereje meg különösen ebben van. Nincs egy vonás, egy szó beszédeiben, mely ne az életből volna véve és az igazságnak valami csodálatos varázsereje van ! O is használ szemléltető példákat mint Vaughan; de itt kettőjük közt az a nagy különbség, hogy az ő példái sokkal egészségesebbek, világosabb vonatkozásúak s a mi fő: igazak; míg Vaughannál egy csomó példa a beteges, ködös mysticismus köréből vétetett. Stanley beszédei a keresztyén derültebb világnézletet képviselik, hangjok nem annyira komoly, mint a Molenkamp-féle beszédeké. Stanley lelke mélyéből gyönyörködik az ifjúságban s mint a teljes virágokban pompázó fiatal fa koronáját szemlélve, nem jut eszünkbe a gyökerén már talán ott rágódó
