Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-12-08 / 49. szám

össze bennünket, keresztelés, hirdetés alkalmával, beteg ágynál vagy a koporsónál, ezek azonban többnyire az alsóbb néposztályból valók, elrejtettségük magyarázatát leli szegényes sorsukban. E symptoma is egyik indító ok arra, hogy az ev. ref. egyház egyetemének előhar­cosai, kivált most kezdetben, a szervezkedés nehézségé­nek küszöbén, ne szűnjenek meg lehetőleg odahatni, hogy tetemes egyházi adóval ne legyünk kénytelenek mostoha viszonyok között élő hittestvéreinket túlterhelni. Farsang idényén egy ev. ref. vallású ifjú szabó­segéd lépett szerény cellámba, bizonyítványt kérvén tőlem arra nézve, hogy ő 3-szoi1 hirdetve lett. Flogyan kérhet ön ilyet tőlem — mondám neki — hiszen soha­sem jelentkezett nálam a hirdetés teljesítése céljából ? Uram —• válaszolá — erre engem nem figyelmeztetett senki. Sajnálom! — felelém — de jelen körülmények közt nincs mást tennünk, mint a 3-szori hirdetést bevárni. Én nem várhatok, mondá ifjú emberem, mert a tyúko­kat, kacsákat, pulykákat, melyek a lakadalmi asztalra szánvák, ennyi ideig nem tarthatom. Folyamodjék dis­penzátióért, utasítám. Meggondolom magam, válaszolá a fiatal ember s ezzel távozott. A helybeli ferencesek, kik az eljegyzésről sem hivatalosan értesíteni, sem pedig a feleket a hirdetés eszközlése végett hozzám utasítani nem szokták, azon bölcs tanácsot adtak szabó-segédem­nek, hogy térjen át hozzájuk. Szabó-segédem meg is fogadta atyai tanácsukat s nem kis meglepetésemre, nem a hirdetés foganatosítása végett, hanem két tanúval azért jött hozzám, hogy kitérési szándokát tudtomra adja. Midőn kérdezém : miért teszi ezt ? himezés-hámozás nélkül bevallotta, hogy azért, mert a pápistáknál nem kell egyházi-adót és domesticát fizetni. Bizony nem épen céltévesztett dolog lenne a missziókat, kivált ily neve­zetes ponton, mint Kanizsa akként gyámolítani, hogy a szegényebb sorsú hívek minél kevesebb terhet viselje­nek, annyival is inkább, mert itt nálunk a róni. kath. egyháztagok nemcsak semmi egyházi adót nem fizetnek, de sőt mint a fama voláns suttogja, az üdvözítő akolba átlépő mieink bizonyos szent tiszteletdíjat is húznak átlantolásukért. Lám mire is jó az élőkért és holtakért tartott misepénz ? búcsúk alkalmával a viasz lábak és kezekért, s tudja a jó ég miféle úton és módon beszi­várgó magna pecunia ! Május hóban meghal egy 14 éves ev. ref. vallású leány testvérünk, kit természetesen a ferences atyák csupa törvény iránti tiszteletből és a purgatoriumi láng barátságosabb voltáért katholikusnak kereszteltek és a religio tejével dajkáltak. Tudomásomra jővén az eset, a temetést 24 órával előzőleg, hivatkozással az idevágó törvényre, óvást emeltem említett hivem kath. szertar­tás szerint leendő eltemetése ellen, s mi történt?... az én franciscánus plebánusom, tiltakozásom dacára 3 segéd­lettel tüntetőleg temette el —• vagy mint egyik falusi gondnokom megjegyzé egykor : circulálta el — fele­kezetünk e halottját. Az esemény után jelentésemet azonnal beterjesztettem esperesemhez, még eddig azon­ban kerületi gyülésünk jegyzőkönyve nem érkezvén hozzám, nem tudom mi intézkedés történt ez irányban. Nyakló nélkül lábbal tiporják ezek az urak a tör­vényt most is, midőn tudomásuk van róla, hogy lelki­ismeretesen ellenőrzöm sarlójuk csapásait, midőn alkal­muk van tapasztalni, hogy ha tilosban, idegen helyen csípem őket, nem mulasztom el velők, illetve eljárásuk­kal szemben a kellő lépéseket megtenni. Mi történhetetet itt ezelőtt 2 évvel, midőn gyüle­kezetünk nem vala, mi történhetett az ellenőrzés nél­küli hosszú múltban ? ennek elképzelését az érdeklődő hittestvérek gondolat-világára bizom. (Vége köv.) Jávory Nándor, ev. reform, missziói-lelkész. GYAKORLATI LELKÉSZET. Harc az Istennel. (Elmondatott a párisi theol. facultás oratoriumábau okt. 20.) Dr. Viguié-től. Jelige: Genes r XXXII. 29. 30. Jákob megkérdezte azt mondván: Kérlek téged, mondd meg nekem a te nevedet. Es ő felele: Miért kérded az én nevemet ? Es megáldá őt ott. Es Jákob nevezé e helyet Pénielnek, mert láttam úgy­mond az Isten orcáját és az én lelkem megtartatott. (Folytatás.) I. Az ó-kor egyik bölcséről Thalesről beszélik ezt az érdekes feleletet, melyet Kresusnak adott. A király azt kérdezte tőle: micsoda az istenség? Thales egy napot kért a feleletre. A nap multával Kresus ismételte kérdését. Thales még két napot kért, ennek leteltével pedig megint négy napot. Végre a türelmét vesztett király feleletet követelt a bölcsésztől. Ne csudáld oh király — szólt a bölcs — ha kések a felelettel. Te egy oly kérdést tettél elembe, mely elmémet lesújtja. Minél jobban akarom meg­határozni, hogy mi az istenség, annál kevésbé vagyok ezt képes megtenni. Es a tüzes egyházi atyának Tertullián­nak nem volt igaza, hogy a bölcs felelet miatt megve­téssel tekintsen a bölcsészetre és a bölcsekre. Mert valóban az ész se fel nem foghatja, se meg nem hatá­rozhatja az Istent az ő mérhetlenségében. Ha egyfelől észreveszi, eltűnik előle más részről és kikutathatlan titokba rejti magát az ő istensége. Bocsátkozzunk most tárgyunk velejébe. A tudomány, ész és evangeliom világánál két vonás tűnik ki, melyek az Istent előttünk nagyobbá és kedvesebbé teszik. Egy­felől mérhetlensége, másfelől személyisége. De ez a két vonás egymásnak ellentmondani látszik. Az Istenről való fogalom kitágult a világ ismerete és szemlélete által. A mai tudomány Istenről egy nagy­szerű és megragadó képet adott. Minden el volt már mondva a végtelen nagy és végtelen kicsiny csudáiról, e sok millió lény teremtésének ama szédítő hatalmá­ról, melyre a microskop vet világot, és azon sok mil­lió ábrándszerű lényről, melyeknek létezéséről tegnap még nem tudtak és a mit egy tudományos expedítio fedezett fel a tengerek legnagyobb mélységeiben. És az is el volt mondva, hogy nem jobb volna-e remegve és imádva hallgatni azokról a világokról, melyek betöltik a határtalan tért, melyeknek száma minket bámulatba ejt, melyeknek távolsága kijátsza a számítást, és amelyből ismét és mindig fedeznek fel a halványuló szemhatáron túl. A képzelet és ábránd mindig le lesz győzve a szá­mítás és valóság által. Tovább, tovább, a mint tökélyes­biilő eszközeink behatolnak a mérhetlen térbe, mindig és mindig ujabb világok és naprendszerek tárulnak elénk a határtalan mélységben. Minő leverő látvány szegény szellemünkre nézve! Már a régi világban a héber zsol­tár iró felindulva az Isten mérhetlenségén így kiáltott fel: hova menjek lelked előtt, hova fussak szined elől ? És ma, midőn ismerni kezdjük a világ egyetem nagy­szerűségét, mit mondjunk, hogyan énekeljünk ? Ha fel—

Next

/
Oldalképek
Tartalom