Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-11-24 / 47. szám

kizárólag az övéinek élt és él. És bár egyebütt is egész életén keresztül meglátszott rajta a gyermek korában nyert vallásos nevelés hatása, de meglátszott különösen családi életében. Boldog férj, boldog apa volt, a családi életnek sok édes örömét élvezte; de érték erős csapások is, mély sebek üttettek apai szívén, a hozzá közelebb állók majd nem összeroskadtak a fájdalom súlya alatt; hanem az ő lelkébe mélyen bevésve maradtak gyermekkora óta Jób patriárka szavai: az ur adta, az Ür vette el őket, legyen áldott érte szent neve! Hónapokon keresztül kellett neki is naponként felsóhajtni: Uram! múljék el tőlem a keserű pohár! Es ha mégis ki kellett a keserű poharat ürítenie, keresztyéni önmegadással fohászkodott fel: Legyen meg a te akaratod ! A seb vérzett, ő pedig haladt tovább a kötelesség parancsolta úton. Hajdan az országos főbb hivatalok a protestánsok előtt zárva valának, ma az érdem előtt tárvák; hajdan a szabad szellem terjesztői, a józan felvilágosodás előmozdítói üldöztetésnek bebörtönöztetésnek, ma fejedelmi kitüntelésnek a részesei. Mégis csak haladunk, ha lassan is, előbbre. Legyen érette dicsőség Istenünknek. F. A verses búcsúztató eltörléséhez. Egyes egyházmegyék régóta fölvetették azon kérdést : vájjon beleillik—e temetési szertartásunk egyszerű keretébe a verses búcsúztató, mely őseinkről maradt reánk örökségül, kedves halottaink iránti keg}7

eletes kötelességül. Sok helyen kimondották reá elvben a halálos Ítéletet, mindazonáltal annak végrehajtását elnapolták, mert nem látták célravezetőnek a nép életével, vallásos szokásaival oly szorosan egybe forrott ezen temetési szertartást egy csapással megsemmisíteni. Most azonban ugy látszik, elérkezettnek látják az időt az egyetemes egyház őrállói, ezen a haladó kor követelményeinek meg nem felelő szokást végképen beszüntetni. A tiszamelléki egyházkerület pár évvel ezelőtt beszüntette, anélkül azonban — amint hallottam — hogy azon hivatalt, melynek nem ritkán fizetése nagyobb részét az ebből bejött jövedelem képezte, kárpótolta volna. Hogy nevezett egyházkerületnek ezen intézkedése méltányos-e, annak bírálatába nem bocsátkozom, mert indokait egész teljességében nem ismerem; azt azonban szabad legyen megjegyeznem, hogy a Krisztus anyaszentegyházának őrállóitól mindennemű intézkedéseikben a legszigorúbb igazságot, a leghumánusabb eljárást várhatja meg a legalacsonyabb helyet becsülettel betöltött egyháztag is. Hogy nevezett egyházkerület is így járt el, nincs okom benne kételkedni. A tiszamelléki egyházkerület példáját követte a tiszántúli egyházkerület s a búcsúztatás eltörlését legutóbbi májusi közgyűlésén határozatilag kimondotta; megengedte mindazáltal azon tanítóknak, kiknek díjlevelében benfoglaltatik, hogy azt a sírnál ezután is teljesíthessék, de nem versben, hanem prózában. Önként következik, hogy hivatal változás esetén az újonnan választandó tanító díjleveléből a búcsúztató s az ezzel járó jövedelem is ki fog hagyatni, a különben is csekély fizetés ezáltal kevesbíttetik, s néhány év múlva csak emléke marad a temetési szertartás ezen ágának, melyet őseink oly kegyelettel végeztek, melyet most komoly és higgadt gondolkozású emberek oly nevetségessé igyekeznek tenni. Hát hiszen nincsen olyan szent dolog, melyet a találékony ész gúnyoros modorban ne tudna a világ elé állítani. De az mindenesetre megszívlelendő, hogy a tiszáninneni egyházkerület egyik n. é. esperese által idézett vers-sorok csakugyan elmondattak-e, vagy pedig egy jó kedvű társaság valamelyik humoros tagjától származnak, valamely silány verses búcsúztató végig hallgatása után, mint ez gyakran megtörténik a kedélyek fölfrissítése céljából. Magam is voltam ilyen társaságban s bizony ugy kifiguráztuk egyik-másik társunkat, hogy csak ugy düledeztünk a humoros verseken való nevetés miatt. Meg vagyok győződve, hogy így készültek ezek a állítólag búcsúztatóból idézett vers-sorok is, melyek így hangzanak : «Kedves> jó testvérem, ki laksz Apostagon, Az isten áldjon meg téged jó vastagon.* Nemkülönben így jöhetett létre állítólag a szatmármegyei Jánosiban mondott búcsúztató eme két sora is: «Botra termett nemes Kulin familia. Búcsúzik tőletek egy atyátok fia.s Különben e most idézett s több ezekhez hasonló versek oly régiek, hogy én már gyermek koromban, ezelőtt mintegy negyven évvel hallottam, mint sublegátus igen tiszteletre méltó öreg lelkészektől ezeket idézni, a társaságot rajta jóízűen nevetni, s már akkor, gyermeki észszel elitéltem az ilyen üres, nevetségesen rosz verset s kérdést intéztem boldogult keresztatyám petrehói lelkészhez: hát csakugyan így búcsúztatnak a tanítók ! Mely kérdésemre azt kaptan feleletül, hogy ezen idézett sorok aligha mondattak el, csakis gúnyolásául használtatnak az olyan tanítóknak, kik nem nagy lelkiismeretességgel járnak el ebbeli kötelességükben. E fölvilágosításnak valamint akkor, úgy most is hitelt adok, mert azóta a hol s a mikor csak alkalmam volt, figyelmes hallgatója lettem a temetési szertartásoknál szokásos búcsúztatóknak, s hála Istennek, volt is alkalmam hallgatni sok jeles lelkész halotti beszédeit s elismert tehetségű tanítók verses búcsúztatóit. Tapasztalataim alapján jó lélekkel merem állítani, hogy a hivatalának élő s némi tehetséggel biró tanító búcsúztatója a legtöbb esetben kiállta a versenyt egyik-másik lelkésznek a predicatió, vagy orátió után mondott búcsúztatójával, sőt nem egy lelkészt hallottam, hogy az egyházi irodalom terén is elismeréssel fogadott egyik-másik verses búcsúztatóból egész lapokat fölhasznált. Beismerem, hogy a verses búcsúztató készítése nem csekély feladat, kivált ha rövid idő jut rá; hogy az mindenesetre költői tehetséget, tanulmányt és gyakorlottságot igényel, s épen azért fölötte kevés azon tanítók száma, kiknek búcsúztatói át ne hullanának a kritika rostáján; de tagadhatatlanul vannak olyanok is, melyek az egyházi irodalom e nemű termékei között maradandó becscsel bírnak, melyeknek használata erkölcsi értéküknél fogva a legkényesebb kívánalomnak is megfelelnek. Es ha az ilyen dolgozatokat kellő pártfogásban részesítené a tanítói kar, minden bizonynyal szaporodnának, mert a tehetséges, hivatással biró egyének szíves készséggel közrebocsátanák fiókban heverő kézirataikat,