Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-11-17 / 46. szám

többször mondá szomszédja, hogy azzal még elér; de ő ma semmikép nem akart templomba menni. Azonban, nemhogy templomba menjen, hanem hogy majorságát reggelire megétesse, kikelt a szövőszékből. Mire másodikat harangozták. Ekkor vissza ült székébe és szomszédasszonyainak újabb hívására, kik közül egyik pár perccel előbb lépett be, hogy együtt menjenek a templomba, azt mondá : «Ma szerda, s ha a szerdába menők meglátják, hogy ilyen erős fejér népek műves napokon is templomba mennek, mit mondanak?» Mire az előbb jött szomszéd mondá : «Ugyelünk is mi arra, hogy mit mondanak, ha hazajövünk, még ma eleget szőhet.» De Z. asszony csak egyre akart tovább szőni. Azonban bámulat fogra el mindnyájokat, midőn előbb Z. asszony, azután szomszédjai minden erejük és tehetségökkel sem tudták a lábitőt lenyomni, az első és második nyist között keresztbe fonódott fonalat felnyitni, a szövést megindítani és tovább szőni. Beharangszóig kínlódtak a szövővel, de hiába. Ekkor Z. aszszony azt mondá: «Ez valóban nem emberi, hanem isteni dolog s hátha még fonónyomó sem lesz.w E szó és gondolatra mindhárman templomba indultak. S még ki se léptek az ajtón, az összekereszteződött fonal a szövőszéken szövésre készen magára feln) iit. Z. aszszony mise alatt a fonónyomást, mire ma esetleg kéretett fel, végezte. A misének J

/2

7 órakor vége volt, Z. asszony délelőtt nem szőtt, de délután szövőjét jókor bevégezte. Z. asszony és szomszédjai megértették az esetből, hogy a fél órai idő, melyet a templomban töltöttek, még legszorosabb munkájokban sem okoz hátramaradást és késedelmet.)) * * * íme ilyen egy kath. havi folyóirat, melyet a szerkesztő P. Angelikusz következő szavakkal fejez be: «Mind azt, a mi e füzetben foglaltatik, alávetem a csalatkozhatatlan római kath. anyaszentegyház Ítéletének, melynek hazánkban legfőbb őrei a nagyméltóságú érsek és püspök urak, a kiknek törvényes rendeleteihez mindenben ragaszkodni hódoló kötelességemnek tartom, nem kívánván e füzettel egyebet elérni, mint csekély tehetségem szerint előmozdítani mindazok lelki üdvösségét, a kik e füzetet olvassák.» No tisztelem a szerkesztőt, tisztelem az olvasóit ! Abauj-Szántó. Czékus László, ev. lelkész. BELFÖLD. Templomavatási ünnepély Deákiban. E Lap f. é. 34-dik számában «A gyülekezetek életéből)) cím alatt, igen kedves közlemény jelent meg, melyből örömmel győződtünk meg, hogy Deákiban nemcsak él, hanem virágzik is a kálvinista hit és buzgóság; örömmel vettük tudomásul, hogy e jó nép nemcsak szájjal tesz vallást Istenéről, hanem oly tettekben mutatja ki keresztyén hitét, mely méltán szolgálhat másoknak is követendő példa gyanánt! Nem hiába van Deáki a «Gránicon.)) «Ortüze» oly fénnyel lobog, hogy a vág-melléki egyházak biztosítva vannak minden veszedelemtől, mert tudják, hogy míg Deákiban a «Pisnye Poboznyét» magyarul énekelik, míg a «Pochválem» helyett «adjon Isten, fogadj Isten» hangzik ; addig süvölthet a 7iagy-szombati, vagy a «muszka)) szél. «Dula)) ereje megtörik Deáki hiterős bástyáin, ezen határszéli, igazi nyakas kálvinista magyarság határdombjánál! Ennek a derék, életképes és virágzó egyháznak örömünnepe volt mult hó 27-én, ekkor avattatott ugyanis fel a több mint 10,000, mond tízezer forintba került, alapjából újonnan épült díszes temploma. Szép és örökké emlékezetes nap lesz a felavatás napja nemcsak a deákiak előtt, hanem azok szivében is, kik szerencsések valának az ünnepélyen részt vehetni. Az ünnepé^ tulajdonképen 26-kán kezdődött Pap Gábor püspök és Beöthy Zsigmond gondnok urak fogadásával. A vág-sellyei állomásnál a deáki-i presbyterium tagjai, élükön szeretett lelkészükkel, nyolcvan tagból álló díszes ((Banderium», a hívek közül legalább 3—4 százan, jóval a vonat megérkezése előtt összegyülekeztek, s mikor a vonat megállt és a várva-várt kedves vendégek megérkeztek, dörgő «Éljen» rázkódtatta meg a kis állomást. Szabó Zsigmond deáki-i lelkész, az éljenek csillapultával — mielőtt a menet megindult volna — melegen üdvözölte püspök urat és szeretett gondnokunkat. ((Háromszáz esztendő óta nem járt itt — mint mondá — ref. püspök! háromszáz esztendő óta csapdossa itt a vág-melléki eklézsiák bástyáit a római vallás, különösen az idegen nemzetiségek tengerének zúgó habja de a hullámok, mert Isten van velünk! megtörnek és ártalmatlanul vonulnak el sajkáink, egyházunk mellett! Azóta — így folytatá, — hogy e községből (Vág-Sellyéből) a ref. papot, azon szomorú egyháztörténelmi nevezetességű szavakkal: «haj ki Kálvin, haj ki» mint barmot ostorral űzte ki a fanatizált nép, azóta nem járt Nyitramegyében ref. püspök, s most midőn annyi századok multával méltóságodat üdvözölhetjük, örömkönnyek közt tudatjuk, hogy « megfagyva bár, de törve nem!» élünk! Legyen üdvözölve szivünk mélyéből s adja Isten, hogy megjelenése, miután tudjuk hogy az «Űrnak nevében jött !» legyen áldásteljes!» Püspök úr megköszönvén a meleg fogadtatást, megindult a menet Deákiba. Kellemes benyomás, mondhatnám kedves meglepetés volt mindnyájunkra nézve, hogy Pozsonymegye határánál, e járás közkedveltségű szolgabirája, díszmagyarban, hazafias istenhozottal üdvözölte a szeretett főpásztort. Pár perc alatt Deákiban voltunk, s az iskola utcáján felállított, gyönyörű diadalkapun keresztül menve megérkeztünk a helyi lelkész vendégszerető házához, honnan a vendégek széllyel mentek az elszállásolás rendje szerint. Másnap, mikor a harmadszori hívogató harangszó megkondult, már ezernyi tömeg lepte el a tágas templom tért s megkezdődött az istenitisztelet. Az «Orül mi szívünk» gyönyörű ének elhangzása után az emelvényre lépett szeretett püspök urunk (környékezve 13 ref. lelkésztől) ott az Isten szabad ege alatt mondott oly felavatási beszédet, melynek ékessége tündöklött, tartalma lelkesített, buzdított, hitre, áldozatkészségre és hazaszeretetre serkentett. Megható volt látni e remek beszéd következtében az örömkönnyeket, melyek a szemekben felcsillámlottak, megjelentek. Az ige erejével felavatott templom ajtaját hely lelkész kinyitván, csakhamar zsúfolásig megtelt annak minden helye. Az «Im bejöttünk nagy örömmel)) felálló után elénekeltük a CXXII. zsolt. 3-ik versét is s ennek végső sorainál Somogyi Antal farkasdi lelkész lépett a szószékre s Krónik. I. k. XXIX. r. 16. verse alapján mondott egy tartalomdús alkalmi beszédet, mely a figyelmet mindvégig kötve tartotta.