Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-11-10 / 45. szám

nézzük, micsoda tulajdonságok kívántatnak meg egy hitoktatóban s mennyire bírhatnak azon tulajdonságokkal a theologiai tanfolyamot végzett, 21—22 éves papjelöltek ?! Legelső tulajdonság a tiszta vallásosság és erkölcsösség ; mert csak azt adhatjuk másnak, a mi magunknak is van. A keresztyén tanító legyen minta keresztyén. A vallásosság szinlelése sehol se árthat többet, mint a gymnasiumi tanulóknál. ((Beszélni egy óráig erkölcsi tárgyakról, az nem nehéz, de minden dolgot s mindig az erkölcsre vonatkoztatni, a nélkül, hogy a gyermek ezt észre vegye, vagy megunja: ez az mi oly ügyességet kiván, milyennel kevés ember rendelkezik. Kísérletet kell tenni, hogy a gyermekek tudjanak minden erkölcsöt, a nélkül, hogy tudnák van-e erkölcs.)) (Nicole Péter.) Második tulajdonság a tudományos képzettség, a miből azt hiszem önként következik a tárgy iránt való őszinte lelkesedés.E tulajdonság meglehetősen megszerezhető a theol. szaktanfolyamon, de mégis önhittség nélkül senki se mondhatja, hogy ismereteit a vizsgák letételekor betetőzte. Az első néhány esztendő tehát a tanítvatanulás esztendeje, mikor különösen az ad gondot, hogy a mit tudunk, hogyan adjuk át növendékeinknek, hogy megértsék, kedvvel fogadják s szívesen hallgassanak bennünket. Ezért a tudományos képzettség mellé megkívántatik a ,,kiváló pddagogiai ügyesség és mindenkor helyes tapintat. Szép és jeles tulajdonságok, kár hogy nem születnek velünk. Ellenkezőleg, hosszas tapogatódzás, e közben sok erős tévedés, és talán keserű tapasztalat árán szerezhetők meg. Az iskolai padokban e tulajdonságokat nem sajátíthatjuk el. A nevelés elveit megtanulhatjuk, a neveléstanból kitűnően vizsgázhatunk, a nélkül, hogy igényelhetnék magunknak a «jó nevelő, tapintatos pádagogus» címet. A szokásos 2 — 3 próbaévet is az teszi szükségessé, hogy az iskolafentartó testület a megválasztott egyén rátermettségéről meggyőződjék. Ugy van; az iskolai bizonyívány, ha még olyan szép is, csak reményekre jogosít, de épen nem kezeskedhetik a mellett, hogy valaki jó vallástanító lesz. A képzettségen kívül feltétlenül szükséges még néhány személyes jó tulajdonság; mint a békeszeretet, mert egy összeférhetlen természetű ember hamar elveszti tanártársai s a város intelligentiájának becsülését s az előállt rosz viszony bénitólag hat munkásságára; higgadtság, nemcsak a felnőttek, de különösen a növendékek megítélésében, mert egy gyúlékony, hirtelen fellobbanó ember pár pillanat alatt annyit ronthat magán és növendékein, hogy évekig se tudja kiköszörülni a csorbát ! Megkívántatik a mások meggyőződése iránt való köteles tisztelet; «a mit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, azt cselekedjétek ti is azokkal)). A hitoktatók felekezeti tanok szolgálatában állanak; felekezetük elveit és tanait fentartani, növendékeik előtt megvilágosítani s ez által bennük meggyőződéssé emelni kötelezve vannak. A keresztyéni türelem és tapintatosság azonban azt hozza magával, hogy e munkájukat a galamb szelídségével és simaságával végezzék, mert a másik felekezetnek szakadatlan ócsárlása, s azon hitfelekezet vallástanítójával .való rosz viszony — kivált a felső osztálybeli tanulóknál — visszatetszést szül. A multat tárgyilagosan és szigorúan kell megítélni, hogy a jelent annál jobban érthessük ; de a jelent s a jövőt tekintve a béke, a szeretet és egyetértés apostolainak kell lennünk. Es ha munkánkban legjobb akaratunk mellett is sok hátrálást és visszaesést tapasztalunk : gondoljunk a zsidó nép pusztai vezérére, Mózesre és tanuljunk tőle türelmet. E tulajdonságokra nézve az iskolai bizonyítványok nem irányadók. Hogy ki, milyen emberré lesz, azt a társas életben s a hivatalában való forgolódás dönti el. ((Magányban fejlődik a talentum, világ zajában a jellem)). Es ha jellem tekintetében a vallástanító nem kifogástalan : akkor célját bármily okszerű tanterv és célszerű tankönyvek segítségével se éri el. Ha —• a mint mondani szokták — igazi legényéletet él: akkor veszedelme az ifjúságnak, mely mindenre figyel és élesen itél. Ha aztán egyszer forgalomba jő a malotiosus közmondás «vizet prédikál, bort iszik» : vége minden tekintélyének ; szava, tanácsa, intése semmi erővel nem bír. Pedig nagy és fontos szerep jutott minden hitoktatónak ; nevezetesen a kedélyképzés, az ész és szív összhangzatos művelése s ezek folytán az önuralkodás és a léleknyugalom alapjának megvetése. Ezért nem lehet közönyös dolognak venni, hogy ki és miként tanítja a vallástant. Hogy e jó részben gyakorlat adta tulajdonságokkal bír-e minden, az iskolából alig kikerült fiatal ember; hogy az ifjú fejlődő szívének, főleg hajlamainak megismerése egy fiatal embernek megy-e könnyebben, vagy egy már kiforrt családos embernek, a ki otthon gyermekei közt gyakorta gyermekké lenni kénytelen ; hogy ennek folytán a gyermeki szív kulcsát megtalálni, a gyermek keletkező vágyait és hajlamait kifürkészni s ideje korán helyes irányba terelni, melyik képesebb : nem lesz nehéz eldönteni, ha figyelembe vesszük, hogy «a gyakorlat tesz mesterré.)) Pedig egyátalán nem közönyös dolog a vallástanítóra nézve, hogy fel tudja-e nyitni növendékei szívét, vagy nem, tud-e maga iránt bizalmat kelteni, vagy nem ? 1 Sőt talán ez a legtöbbet érő s a leggazdagabban gyümölcsöző tulajdonsága. Denique — az ideiglenes vallástanítói állomásokat meg kell szüntetni; és a vallástanítását vagy a rendes tanárokra kell bízni, a hol t. i. még vannak egyházi jellegű tanárok; vagy pedig rendes tanári állomássá kell tenni a vallástanárságot. Erre azt mondhatná valaki, hogy 16 órai vallástanításért csak nem fizethetünk annyit, mint 17—18 órai nyelvtanításért 1 Megengedem ; de szerintem kötelességévé kellene tenni a vallástanárnak, hogy a gyermekek részére vasárnaponként előhaladottságuk és felfogásukhoz mérten istenitiszteletet tartson. E munka bizonyára felér egy tanórával. De még más dolgot is adnék neki; azt nevezetesen, hogy a 4 alsó és a 4 felső osztálynak hetenként külön egy-egy énekórát adjon. Nem tartom ugyanis a 2 tanórát elégségesnek arra, hogy a 4 alsó osztályban minden közhasználatra kijelölt éneket meg lehessen tanítani. Az ének első versének megtanítása nem elég; az nem énektanítás. Meg kell magyarázni az egésznek gondolatmenetét, szebb, költőibb helyeit. Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy sok olyan fiú jön kezünk alá, a ki városi másfelekezetbeli iskolában tanult, tehát semmit se tud se a szent történetekből se az énekekből. Mily nehéz ezekkel haladni. Az idő pedig nagyon kevés. Énekléssel és imádkozással kell kezdeni az órát; legalább is 3—4 gyermektől ki kell kérdeznem az énekverset, vagy verseket, egyszer, esetleg többször el kell énekeltetnem; most jön az imádkozás; azután a mult órai anyag kikérdezése, hogy annál könnyebben megérthessék az új anyag magyarázatát; azután a következő órára felhagyott ének megmagyarázása, éneklés, imádkozás. A vasárnapi egyházi beszéd tartalma felől a gyermekeket megkérdezni szintén nem fölösleges. Mindez 50 perc alatt! Egy egész esztendőben legfeljebb 76 óra tartható s e 76 órából is a harmadik harmadra eső ismétlésre for-