Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-11-03 / 44. szám

kerület szuverenitását korlátozó akarata, hogy utódai jelöljenek mindig ez állásra. Ezt is megtartották legutóbbi időkig. Az egyház történet is bizonyítja ezt. Ezek alapján azon aggályt, mintha az erdélyi református egyházkerületi közgyűlésben csak eszébe is jutott volna valakinek — az alapítók kegyes hagyományait világos akaratuk ellenére ide vagy oda vinni, a mult és jelen nevében mint minden alapot nélkülöző állítást egyszerűen viszautasítja. Azonban — szerinte — a Bethlen-alapítvány ezen említettektől lényileg különböző. «Ezen alapítvány nem bír a dotációk jogával, mint az előbb említettek. Mert a dicső fejedelem a ref. statusoknak, akkor «Orthodoxa reformata Religiónak» oltárára tette le adományát. A célokat pedig megjelöli — szerinte — a következőkben : Első sorban i. Isten igéinek hirdetői, a lelkipásztorok az erdélyi ref. anyaszentegyháznak képeztessenek. 2. Ezen alapítványból az erdélyi szent ref. religió javára tanárok colUgiuma állíttassék. 3. Egy iskola (tehát gymnasium) tartassék fenn. (Itt a püspök úr beszédét megszakítja.) Ugy ezen, mint más adatok is igazolják, hogy a gimnáziumot erősítni kell, tanszékeket kell szervezni, hogy a maga nagy küldetésének teljes erejében megfelelhessen. A debreceni, sárospataki kollégiumok kiváló nagy erőt fejtenek ki arra nézve is, nemcsak hogv a gimnázium a maga teljességében és erejében fenálljon, hanem hogy szegény sorsú tanulóknak mentől több, mentől nagyobb mérvű segédeszközöket nyújtsanak. Azok igazán «alma mater»-ek felekezeti iskoláink közül, melyek odáig tudnak emelkedni, hogy nevelői, nemcsak, hanem dajkáló és segítő édes anyjai leg}'enek azon szegény sorsú gyermekeknek, kiknek nagy része papjaink, tanítóink és a szűkölködő szegény nép fiaiból kerülnek ki. Az említett két kollégium minden nap 100 és 100 szegénysorsu gyermeknek terít asztalt. O azt hiszi: oda kell törekedni, hogy a Bethlen-kollegium gimnáziuma ezen áldásos intézményt megvalósítsa, annyival is inkább, mert ha kissé előre gondolunk néhány, év alatt Istennek hála a sepsi-szent-györgyi collegiumban a n.-envedi gimnáziumnak egy igen erős versenytársa nő fel, mely elvon nagyon sok tanuló ifjút, kik addig, nem lévén a székelység ama részén magyar ref. középiskola, nem véletlenségből, az enyedi anyaintézet keblére siettek. Statisztikai adatok ezt csalhatatlanul kimutatják. Tehát az enyedi collegiumot a szegény tanulók istápoló gyámjává kell emelnünk. A magyar nemzeti misszióról megjegyzi, hogy a Bethlen kollégiumnak gimnáziuma nagyobb fontosságú, minthogy 30—40papjelölt képeztessék. Ezeknem missziója csak akkor kezdődik, mikor őket az anyaszentegyház kibocsátja szolgálatuk útjára, hogy a magyar nemzeti, magyar reform, missziónak űrállomásaikon szolgáljanak. (Helyeslés.) A n.-enyedi kollégium, fájdalom, vagyoni erejét tekintve távolról sincs azon helyzetben, hogy a jelzett nézete szerint pótlandó szükségleteknek csak kis mértékben is ez idő szerint, megfelelni tudjon. Gr. Bethlen Bálintnak felolvasott nyilatkozatából érteni lehet, hogy a fedezet és szükséglet közötti egyensúly jó részt csak rendkívüli bevételek által tartatik fen és a közel jövőben jövedelem csökkenés fog beállani. Arról pedig, hogy a gimnáziumot oly színvonalra emeljük, olyan intézményekkel lássuk el, hogy az teljes egész legyen, arról az adott körülmények között fájdalom, szó sem lehet. «Uraim 1 Főt. közgyűlés ! Tán soha életemben egy kérdéssel, egy ügygyei annyi gonddal, annyi tőlem kitelhető lelkiismeretes buzósággal nem foglalkoztam, mint ezzel. Mert hiszen, hiában vonják az emberek kétségbe, én tudom, én érzem, hogy engemet ahhoz az alma materhez, körhöz, magas küldetéséhez ; mindenhez a mi ott van, a legbensőbb ragaszodás, kegyelet és szeretet csatol. Es midőn, főt. közgyűlés én állok elé feltárni azon bajokat, melyeknek feltárását kértük, de nem nyertük meg a mélt. elöljáróságtól, ne méltóztassanak itt olyant keresni, mintha itt bárki részérói távolról is annak intenciója forogna fenn, mintha ezen tanodát, melyhez szívünk van forrva, rongálni akarnánk. Nem rongálni, de azt hiszem az egyháznak múlhatatlan kötelessége, mint mandatariusa a nagy alapítónak, mint legfőbb őre a fenséges jussnak, birtoklója, hogy mindent, a mit ennek a tanodának érdekében tehet, elkövessen. A helyzet az, hogy a Bethlen-tanoda terhét azon feladatoknak, melyek vállára nehezülnek: egymaga által hordoztatván, nem bírja meg. A teher oly nagy ez időszerint, hogy ha azon nem könnyitünk, mindig nagyobb anyagi váhságok jőnek létre és mégis első sorban nem a tovább fejlődés és tökéletesedés utján fog előhaladni. Már magában az ottani kormányzásnak rendszerében is, főt. közgyűlés nem egy olyan sajátságot, mondhatnám különösséget látunk, melyekhez fogható nincs prot. anyaszentegyházunkban. Röviden szólva 4 intézet : elemi iskola, gymnasium, tanítóképezde, theologia van közös kormányzás alatt. Az egyháztörténet tanúsága szerint a kollégiumok (gymnasiumok,) csak ugy prosperálhatnak, mint önálló szerves egészek. Az enyedi rendszernek lehetnek előnyei, de nagyobb mérvben hátrányai is az intézetnek, hogy egymást akadályozzák, hogy a szabad kifejlődés utján előrehaladhassanak.)) Visszatérve a tulajdonképeni tárgyra, az a nézete, hogy nekünk a Bethlen-collegium baján segíteni kell, terhén könnyíteni kell. A nagy terhek mellett, maga a gymnasium a maga végső kifejlődésére és virágzására nem juthat, attól a terhet vegye a vállaira az anyaszentegyház, mert ennek kötelessége, és ha papokat akar az anyszentegyház, minthogy küldetésénél fogva kell, hogy képezzen, kibocsásson, ezen képzésnek nehéz kötelességét, anyagi terhét is, minden lehető források kiaknázása által vegye saját közvetlen kezébe. Ezután részletesen kitér a kérdés történeti fejtegetésére, mely már 1843-ban fölmerült, azonban a Thunkorszak alatt elaludt, míg az 54-iki zsinat Kolozsvárra helyezte át a theologiát. 1860-ban, mikor a Bethlencollegium újra megerősödni kezdett, a theologiát újra visszakövetelték, nagy harc fejlődött ki, melyben báró Kemény Ferencz akkori status kurátor is ellene volt a visszahozásnak. A 70-es ^évek elején ő maga volt az, ki a kérdést újra felvetette. «Kutatva elmémmel, úgymond a multaknak árnyai közt, amaz árnyak közt nem egy, sok fénylő gondolatra találtam ; hogy azok közül egy-kettő az én elmémet is megvilágositá, hogy oly dolgot cselekedtem és mi cselekszünk, kik ezen ügynek szolgálunk, melyek miatt itt ezen közgyük színe előtt legsértőbb vádakkal illettetünk, akkor azokat, kik e nagy és nemes harcot vivták, ugyanazok, kik akkor közel állottak hozzájok, akadt e valaki, ki ilyen vádakkal illesse. Ha a 70-es években a multak árnyai közül lelkembe villant a gondolat, ha ez bűn, ugy én