Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-02-03 / 5. szám

fog len ni mindig. Sőt batran ki lehet mondani, hogy a valláserkölcsi nevelés, mint általában a nevelés tényezői között a legfontosabb helyek egyikét a társadalom foglalja el. Ez a semmiféle irott törvény és legális testület által nem constituált hatalom szokásokat teremt, szabályokat hoz és törvényeket alkot, melyekhez mindenkinek alkalmazkodni kell, aki a társaságos élettől teljesen visszavonulni, mondhatnám, magát hermetice elszigetelni nem akarja. A társadalom helyes vagy helytelen nézeteivel, jó vagy rosz szokásaival, józanul vagy botorul felállított törvényeivel irányt és határokat szab társaságos öszszejöveteleinknek, dominálja gondolkozásunkat és cselekedeteinket s befolyást gyakorol ugy vallásos és erkölcsi érzületünkre, mint családi, nemzeti és politikai életünkre. A társaság, amelyben forgunk, a társadalom, amelyben élünk, letörölhetlen bélyeget nyom lelkületünk és érzületünkre, módosítókig, sőt igen gyakran átalakítókig hat életünk mindennemű viszonyaira. A társadalom az a tér, hol az egyházi és polgári intézmények, alkotások és törvények állandó folytonos megbeszélés és megvitatás tárgyát képezik s ahol ezek támogatására vagy ledöntésére, életbelépésére vagy megsemmisítésére mozgalmak támadnak, egyesülések és szövetkezések történnek. Kivált napjainkban, midőn az emberek egymással való érintkezése a megváltozott politikai viszonyok, a könnyűvé vált közlekedés, az egyesületi és a sajtó szabadsága folytán, szóval és Írásban oly könynyűvé és olv általánossá vált : a társadalom nevelő szerepével, irányt és közszellemet teremtő befolyásával, mint e legerősebb hatalmak egyikével, mulhatlanul számolnunk kell. A mai társadalom gondolkozása a valláso erkölcsi életre nézve kedvező is, nem is. Kedvező annyiban, hogy az Üdvözítő parancsának és szellemének megfelelőleg, az emberszeretet munkáját meg nem lankadó igyekezettel gyakorolja s intézményeit igazi nemes hévvel gyámolítja; hódol a felvilágosodásnak és az ebből eredő vallási türelemnek, melyeket a műveltség nélkülözhetlen feltéteteleinek tekint; szereti és követi a szabadságot minden téren s így a lelkiismeret dolgában is, melyet korlátozni s békóba verni senkinek sem áll jogában ; borzad a tudatlanságtól, az inquisitiótól és a máglyától, mint amelyek a XIX. század felvilágosultságával és humanizmusával homlokegyenest ellenkeznek. De sok tekintetben kedvezőtlen is, amint ezt már fentebb, felolvasásom bevezető részében, kifejtettem. Társadalmunknak a hitélet iránt alig van valamicske érzéke. A vallás, illetve vallásosság áldásait nem látja, nem érezi. Még az erkölcsi életre való jótékony hatását is csak habozva ismeri el. Ugy bele merült a földi javak szerelmébe, hogy a mennyei dolgokat meg sem láthatják szemei. Nem üdvösséget, még csak nem is boldogságot keres a mai társadalom embere, hanem boldogulást, kényelmes életet és élvezetet a földi kincsek segélyével. Aminek a vallás és erkölcs dolgaiban még hódol és tömjénez, az csak a látszat, a külsőség, melynek egészen rabja lett. Vallásosnak és erkölcsösnek hiszi magát, ha mások által annak tartatik. Saját lelkiismeretének ellenkező tanúbizonysága nem jő tekintetbe, jóllehet ,,boldog ember csak az lehet, akit nem vádol az ő szive." Nagyfokú képmutatás vett erőt társadalmunkon, mely csaknem jelszavául vette a híres francia iró mondását: «a nyelv arra való, hogy vele gondolatainkat és;

érzelmeinket elpalástoljuk)), ellentétben az Úr Jézus Krisztus meggyőződésével, melyszerint „A szív teljességéből szól az embernek szájaNem csoda aztán, ha a mai társadalomnak tettei is a hypocrisis bélyegét hordják magukon, ha cselekedetei érzelmeivel ellentétben állanak. Én a mai kor bűneinek legfőbb forrásául a társadalom ezen hypocrisisét tekintem. De nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni, sem visszaélni a közgyűlés t. tagjainak figyelmével Azért még csak egy pár körülményt említek fel, annak illusztrálására, hogy a társadalom téves nézetei és megrögzött előítéletei mily nagy befolyást gyakorolnak a közönségre és minő ellenállhatlan vonzerővel birnak kiváltképen a még tapasztalatlan ifjú nemzedékre. Tudjuk és tanítjuk, hogy szent vallásunk bűnnek tartja a párviadalt, mint az ember legdrágább kincsének — az életnek oknélküli és indokolatlan kockáztatását, mely ezen fölül még, ha az egyik fél a küzdtéren elesik, az emberölés bűntettévé minősül. Ámde a társadalom másként vélekedik a párbaj felől. Egy Molochot állít fel az u. n. ((lovagiasság)) fogalmában s gyávának és a gentlemenek társaságából örökre kizártnak nyilvánítja azt a férfit, akinek elég bátorsága van nem dobni magát önként e képzeleti szörny feneketlen gyomrába. Hogy a párbaj egy középkori szokás átkos maradványa, hogy igazságtalan és gyakran nevetséges is, hogy általa a nemzet ereje gyöngül, hogy igen sokszor özvegy és árvák veszítik miatta egyetlen gyámolukat, hogy gyakran a közélet legkiválóbb oszlopai dőlnek miatta az enyészet sírjába: ez mind nem jő tekintetbe. «Gyáva vagy, ha elégtételt kérni vagy adni nem akarsz.)) És az ifjúság vakon követi a