Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-07-21 / 29. szám

a fény közepén az igazság, az igazság közepén az elpusztulhatatlan lény. Isten a szeretet — úgymond János evangyelista — az emberi lélekre hathatósan hivatkozva. Spinoza is ugyanezt fejezi ki ezzel a tétellel: «Az isteni törvény első parancsa, sőt annak a summája és lényege : Istent, mint legfőbb jót szeretni, feltétlenül — mondom — és nem tessék-lássék okából, vagy valamelyes félelemből szeretni». És ismét, hogy «a vallás igazi lényege hit, abban a legfőbb lényben, ki kedveli az igazságot és az irgalmasságot, s a kinek tisztelete az igazság és irgalom gyakorlásában áll felebarátaink iránt.» Gyűjtsd össze a bibliából mindazt, a mit Jézus szükségesnek gondolt tanítványainak, s alig lesz benne dogma. Ez a tiszta vallás : varról ismernek meg titeket, hogy tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek.)) «Engedjétek hozzám jőni a kisdedeket.)) És az a lecke, a mire a gyermekek tanítanak minket az, hogy a vallás a szív dolga, s nem csupán az észé. Ne várjuk a vallástól, hogy a világ egyetem eredetére és rendeltetésére vonatkozó kérdéseket oldjon meg. Mi a legterjedelmesebb értekezéstől sem várjuk, hogy elmondja nekünk a villamosság és a hő származását. A természetrajz nem derít fényt az élő alakok keletkezésére; avagy vállalkozott-e valaha a biologia, hogy a létet kimagyarázza ? Tudjuk, hogy mentől tovább gondolkodott Simonides Isten lényege felől, annál homályosabbá lett előtte Hieronak az a kérdése, hogy ki vagy mi az Isten? Helyesen. Mert az egyház nem tanulmány, s nem is spekuláció helye. Sokan próbálták már a hitvány életet tiszta hittel összekötni, de erőlködésük hiába való volt. A jó cselekedet a legbiztosabb létra, mely az égbe vezet, ámbár az igaz hit segíteni fog, hogy hamarább megtaláljuk, s felmászszunk a létrán. A vallásos igazság nem bír ugyan semmi méltatlanságot igazolni, de mégis érdemes a gondolkodásra és tanulmányozásra. Remélem, nem fognak azzal gyanúsítani, hogy gáncsolok az igazságra vezető bármely becsületes törekvést, avagy hogy becsmérlem azoknak a buzgalmát, kik vallasukért meghalnak, de bizonnyal tévedés a vértanúságot érdemnek tekinteni, holott az illetők szempontjából valójában kiváltság volt. A végre, hogy az igazságra juthassunk, magunk semmi fáradságot ne kíméljünk, de bizony másokra se rójjunk. Legyünk a felől bizonyosak, hogy a civakodás nem viszi előbb a vallást, s hogy üldözéssel téríteni nem lehet. Kétségkívül azoknál, kik úgy veszik fel a dolgot, hogy a más hitűek örök kárhozatra jutnak, logikailag igazoltnak látszanék a halálos üldözés is, annál a föltevésnél fogva, hogy az üldözés okozta bármely szenvedés csekélység a pokol kínjaihoz képest. Ámde az is áll, hogy a vallás ilyetén felfogása nem fér össze sem az Isten jóságában valló hittel, sem a Jézus tanításaival. E mellett a hitüldözés saját szempontjából is rendszerint bukással végződött, mert a vértanuk vére az egyház melegágya. Szépen mondja Fuller erre vonatkozóan : a constanci 1514-i zsinat végzéseinek értelmében Wickliffe maradványait a földből kiásták, és hamuvá égetvén a közel rohanó Swift patakba öntöntötték ; a patak elvitte a hamvakat az Avonba, Avon a Severnbe, Severn a tengerszorosba, az a nagy óceánba. E szerint Wickliffe hamvai jelképe az ő tanának, mely ma már az egész világon el van terjedve. A hitért üldözés az alsó rendű ember-fajok vallására emlékeztet, mely rendszerint tele van rémülettel és iszonynyal. Isteneik irigyeik, bosszúállók, kegyetlenek könyörtelenek, önzők, gyűlölködők és mégis gyermekesek. Azt kívánják, hogy hódoljanak nekik lakomákkal, ajándékokkal, sőt gyakran ember áldozatokkal is. Nem csak követelők, hanem oly szeszélyesek, hogy gyakran a legjobb akarat mellett is lehetetlen nekik tetszeni. E fajta gonosz lényektől kapták a boszorkányok és kuruzslók pokoli hatalmukat. Senki sem volt biztosságban miattuk ; senki sem tudta, hol ólálkodik rá a veszedelem. A látszólag legcsekélyebb cselekedetek is járhatnak komoly veszélylyel, s a látszólag legártatlanabb dolgok is lehetnek végzetesek. Igen sok esetben azt gyanítjuk, hogy a bűnnek a szerencsétlenségnek, a betegségnek Istene van, s ezek az átkozott szellemek természetesen inkább roszra sarkalnak, mint jóra. Egy erélyes barátomat elküldték Indiába, hol a himlő nagyon uralkodott, s a hol fő templomok egyike a betegség istennőjének volt ajánlva. Barátom oltogatni kezdette a népet az ellenzés ellenére is, s a betegség eltűnt a benszülöttek nem csekély bámulatára. De a himlő istene papjait ez nem hozta zavarba, hanem vereséget szenvedett istennőjük képét elhányták, s barátomtól saját maga emblemaját kérték, hogy helyébe állítsák. A kik elég szerencsések ebben az aránylag felvilágosult században élni, alig tudják elképzelni, hogy menynyit szenvedtek őseink a titokzatos és gonosz lényekben való hitök miatt, s hogy életüket mennyire megkeserítették, és beárnyékolták ezek a félelmetes képzetek. De a mint az ember a polgárosodásban emelkedett, vallás dolgában is emelkedett, s lassanként az isteni hatalomról mind magasabb és tisztább fogalmat nyert. Csak most kezd életünkben megvalósulni az az elv, hogy egy irgalmas és szerető atya nem veszi rossz néven a becsületes tévedést, sőt talán azt sem, hogy neki holmi utálatos igazságtalanságot is tulajdonítanak. És mégis mi világosabb, mint Krisztusnak e pontra vonatkozó tanítása, melyet tanítványainak ismételten a szívére kötött: a betű megöl, a lélek megelevenít. Ha — úgymond Puskin — az emberek bűnei fölött nyilvánított minden gáncs helyett szívükre hivatkoznának ; ha Isten a parancsaira hivatkozást az ő irántok való jóságával pótolnák, ha a hallálal való minden fenyegetés helyett a halhatatlanság bizonyítékát és igéretét adnák, ha egy félelmetes Isten föltevése helyett, kit az emberek tagadni ugyan nem tudnak, de felfogni nem akarnak, egy közellevő, látható, áldottjóságú istenséget mutatnánk fel, kinek jelenléte a földet mennyországgá változtatja : úgy hiszem, sokkai kevesebb lenne a köztereken vagy piacokon ülő «süketek» száma. De nem kell azt hinni, hogy a kik kételkednek, hogy vájjon a világegyetemről való végső igazságot emberi nyelven kifejezhetjük-e, s ha kifejezhetjük is, vájjon felfoghatjuk-e: azért azok csekélyre becsülik a vallásos tanulmányok fontosságát. Sőt ellenkezően, kételyük nem kevélységből ered, hanem alázatosságból; mert Tamások abban, hogy az isteni igazságot tudjuk-e kellően méltányolni, avagy a végetlent a végesre alászállítani ? A felől bizonyosok lehetünk, hogy akármi legyen is igaz és helyes a vallásban, a versengés helytelen. Hadd vitázzanak mások, — mondá Augustinus — én bámulni fogok. Azok, a kik Ítéletüket felfüggesztik, azért még nem scepticusok; gyakran épen a legtöbbet tudókat szállja meg a kétely és szorongás. Avagy nem Wordsworth zengé-e, hogy