Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-07-21 / 29. szám

nyeink szabadabb lengésű szellemével együtt a tatai javaslatot is, mely — ha a fentebbi §. nincs — bizonyosan kimondja ama most kimondhatatlan elvet is, hogy minden képesített egyén kijelölendő. És ez volna a leghelyesebb s hivatkozva a püspökikar javaslatára, kivihetetlennek vagy lehetetlennek sem tartható eljárás. Mert nem a törvény hatályon kívül helyezéséről, csak annak a viszonyokhoz alkalmazásáról van szó. Ha a lelkészminősítést rendelő 187-ik §-ra nézve odáig ment a konvent, hogy a 186—ik §§-ban egy jottával sem kívánt bizonyítványokra, azoknak «elég», «jó» «jeles» voltára s nem egyedül csak a pályán szerzett érdem, siker és szolgálati időre látszik a fősúlyt helyezni: minden következetlenség nélkül mehetne addig, hogy kimondja, miszerint nem 3 — 5, de minden képesített ;

pályázó kijelölendő. Ámde nem a «volna», de a «van» lévén a döntö, nincs egyéb expediens, mint a tatai halvaszületett csecsemőtől az élőhez, a konventihez fordulni s azt idomítani a törvények keretén belül akként, hogy mind az egyházak, mind a rendes és segédlelkészek méltányos j igényei lehetőleg kielégíttessenek. E szerint a konventi javaslat a fentebb jelzett körülményekhez képest ekként lenne módosítandó: ,,i-ső osztályií egyházba pályázhat s kijelölhető minden rendes lelkész 10, Il-od osztályúba minden rendes lelkész 6, Ill-ad osztályúba minden rendes és segédlelkész IV-ik osztályúba minden segédlelkész két évi szolgálat után" (Ez volna a legbiztosabb módja annak, hogy káplán még csak harmad osztályú egyházba se juthasson be. Szerk.) Még csak azt jegyzem meg, hogy az egyetemesség elve kívánja azt is, hogy egyöntetű eljárás hozassék be a káplánok elhelyezésére s a megürült egyházak időközi (választás előtti) ellátására nézve, mi az által lenne elérhető, ha szabályul kimondatik, hogy: a) a káplánok felett rendelkezni a püspökök joga és kötelessége; b) megürült egyházba választható segédlelkész soha sem rendelhető. Sok zavar, visszaélés megszűnnék e szabályzattal. Szentkuti Károly. Középiskolai paedagogia és didactica. (Vége.) De még fontosabb a paedagogia szerepe a testi nevelés és a fegyelem tekintetében. Már érintettem ezt a kérdést, mikor az otthoni munkával való megterhelés ellen szólottam. De sokkal fontosabb ez, semhogy részletesebb fejtegetést meg ne érdemelne. Csak a statisztikába kell pillantanunk, mely a katonáskodásra való ifjúságot épség szerint osztályozza, vagy a mely a közellátó tanulókat számítja össze; csak meg kell nézni főkép nagyobb városokban az érettségi vizsgálatra kiálló VIII. oszt. ifjú fejletlen voltát, hogy elszomorodjunk az új nemzedék gyöngesége fölött. Ennek egyik oka kétségkívül abban is van, hogy a középiskolába nagy részt kilenc éves gyermekek vannak beerőszakolva, hogy minél előbb végezhessenek; másik oka azonban a kellő gondosság hiánya, melyet a testi nevelésre fordítunk. Az elsőn remélhetőleg az új véderőtörvény fog változtatni, mely egy évvel későbbre teszi a sorozás kezdetét, s így megengedi, hogy a tanuló egy évvel később kezdhesse a középiskolai tanfolyamot. A másodikon csak a tanár-testületek s az iskola-fenntartók segíthetnek. Az iskola-orvosi intézmény, melyet az állam a prot. iskolák régibb gyakorlatából átvett, mindenesetre üdvös hatást fog gyakorolni, ha kellő buzgóságot és tapintatot egyesít. Mert sok olyan, részben csekélységre ki kell terjeszteni a figyelmét, a mit az avatatlan szem elkerülhet. Meg kell vizsgálnia az intézet helyiségeit, világítását, a padok szerkezetét, ablakokat, ajtókat, tornatért, tornacsarnokot, fűtést, abortokat, a tanulók lakását. Föl kell emelnie hangját az üdülő helyek, játszó terek, felügyelet mellett való lapdázás, tekézés, fürdőhely s a testgyakorlatok legfejlesztőbbike, az úszás érdekében; hangsúlyoznia kell a tanulók őszi és tavaszi kirándulásait ; sok avult nézetet az iskolai fegyelem körül el kell oszlatnia. Szóval a képzett ember tudományával a paedagogus tapintatát és buzgóságát kell egyesítenie. Nem győzöm e helyütt a tornázás fontosságát elég hangos szóval kiemelni és kárhoztató újjal rámutatni arra a hanyagságra, melyet egyes intézeteknél, a hol télen épen nem, tavaszszal és ősszel is heti egy órán tornásznak egy-egy osztály növendékei. A fölött még lehet vitatkozni, hogy felnőtt embernek, ki a testi fejlettség kellő mértékét megüti, van-e szüksége#

több és másnemű mozgásra az egyszerű sétán kívül. Ámbár itt is a legműveltebb népek meggyőződése döntő bizonyítványképen áll előttünk. Közmondásos az angol és sveici nép kedvtelése a birkózás, öklözés, lapdázás különféle nemeiben. Németországban már 1880-ban 2226 tornaegylet működött. Az a hármas jelszó: «épség, erő, egyetértés» az erősnek vára, melyen megtörik a ledérség, satnyaság, könyelműség. A szabad mozgásban, a férfierőt igénybe vevő és nevelő sportokban acélosodik, munkálkodik a testtel egyetemben a lélek is; megterem a test egészségében, a vér fokozottabb keringésében a természetes vidámság, melynek nincs mesterségesen izgató szerekre szüksége, és távol marad a testet-lelket megölő tespedés és unatkozás. No de, hogy felnőttekre mindez okvetetlen szükséges-e, arról mindenkinek meglehet a maga subjektiv gondolata, ámbár alapos okát adni nem képes. Nem akarok itt hosszasabban bizonyítani, csak röviden utalok olyan emberre, kit napi munkája Íróasztalához csatol, kinek egyedüli mozgása az az út, melyet hivatalából hazáig tesz, és olyan emberre, ki a mozgás minden nemét felhasználja, hogy teste erejét, rugékonyságát, elevenségét, gyorsaságát, s vele életkedvét is fenntarthassa. Az egyik rendesen mogorva, ingerlékeny, ingatag, még munkájában is unatkozó, hirtelen veszedelem idején megbénul teste is, lelke is. A másiknak már arcában és magatartásában határozottság nyilatkozik; tekintete biztos, lépése könnyed és rugékony; érzéke kifejlett a rend iránt; akaratereje korlátok közé veri indulatait. Bizonyos nyugodt önérzet árad el az egész emberen, a testi és lelki erő érzete, mely nélkül