Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-06-30 / 26. szám

Ezen indokok alapján mellőztetett a konventi lelkészminősítési javaslat és fogadtatott el az,ellenébe állított indítvány. Ács, 1889. jun. 18-án. Antal Gábor, ev. ref. lelkész. Homiletikai előadásokat bezáró beszéd a párisi theol. fakultáson. — Dr. Viguié liomiletikai tanártól. — (Ajánlva a IV. éves theologusoknak.) (Folytatás és vége,) De hát a többi ? Mert végre is van a bibliának sok olyan lapja, a hol nem érzem, a hol lehetetlen éreznem a sz. lélek fuvallatát; a többi, és ez nem kevés; a többi, vagyis ezek a bizarr, néha kétértelmű történetek ; ez a különös tudomány és erkölcstan; ezek a csudálatos elbeszélések, hol a durva és naiv csuda bosszant és egvenesen utunkat állja; hát a többi, vagyis azok a számos helyek, a hol bármit tegyek, márminő jó akarattal legyek is a könyv iránt, bárminő figyelemmel viseltessem is iránta, határozottan nem láthatom és hallhatom az Isten beszédét, a többi micsoda ? Mit keres az itt, az Isten tiszta beszéde közé elegyedve? Mi annak értelme, célja, hordereje? Mit gondoljak róla? Mit tegyek vele ? Uraim! a mi helyreállította előttünk, a mi megmagyarázta nekünk, a mi visszaadta nekünk azt, a mit a „többinek" neveznek, ez a modern hatalom a történeti itészet. E tudomány, mely nem negatív, mint némelyek állitják, sőt ellenkezőleg nagyon is positiv, tette ránk nézve e könyvet élővé. Megértette velünk és megszerettette velünk ez iratoknak formáját és lényegét. Ez iratoknak formája a csudás, a csuda; az ó-világnak szükséges eleme, vallásos gondolatának egyedüli mintája. Kérem uraim! ne botránkozzunk meg, ne is bosszankodjunk és mindenek felett ne nevessünk, mint némelyek teszik tiszteletlenségből és tudatlanságból a bibliai elbeszéléseknek ezen a formáján. Ha ezt teszszük, ezzel azt bizonyítjuk be, hogy se miveltségünk, se vallásos tapintatunk, se történelmi Ízlésünk nincs. Egy bensőbb, mélyebb vallásos érzésből meg kell tanulnunk csudálni és felfogni az elemi elbeszélésnek lelkét. Bunsen híres mondása szerint, a sémi beszédet jáfetire kell átfordítni, azaz a keleti világ szellemét és gondolatát a mi modern fejlődésünk szerint kell feltüntetni. A csudás elbeszélés, az a naiv, megrázó, lelkesült modor, a melylyel ez időknek emberei elbeszélték azon hatalmas felindulásokat, a melyeket ők éreztek. Egy benső, erős elragadtatásnak külső visszaverődése az. Egy ily tény, ily erkölcsi nagyság, ily magasztos szellemiség, ily ihletett személyiség előtt, ki kortársainak és környezetének áldása volt, a sémi szív és szellem csudálkozás és hálaérzettel volt eltelve. E lelkekben egy lökés támadt, és hogy ezen erős benyomást külsőleg is kifejezhessék, ennek csak egy módja volt: a csudás. Ez a próféta igen nagy, nagyon tiszta, nagyon szent. O minket meghatott, felülmúlt, sokkal felettünk áll. Tehát nem ugy élt mint mi, nem ugy halt meg mint mi. A csudás elbeszélés hát semmi egyébb, mint egy szent felhevülés kegyesen előadva. Nem egy megtörtént eseményről felvett hivatalos jegyzőkönyv ez a mellékelt okmány darabokkal. Itt nincs szó pontosságról, korrect, preciz meghatározásokról, a keleti iró soha se ismerte az efféléket, hanem csudálkozásról, kegyességről, felindulásról, szent költészetről van szó. A csudás elbeszélés az ő modoruk ! ihletett embereknek lelkesült érzelmeik megjelölésének, kiemelésének módja, az ő lángoló metaforicus nyelvezetüknek, felkiáltásaiknak formája ez, mintha azt mondanák: ah ! mily nagyszerű, minő tiszta és szent, minő isteni! * * * íme a formát illetőleg, a min nem kell se megütközni se mosolyogni, hanem meg kell érteni. A mi pedig a lényeget illeti, a történelmi itészet visszaadta nekünk e hősi és fenséges hagyománynak szellemét és értelmét. Kézzel foghatóvá tette e mai napság már oly világos és üdvös igazságot, hogy a biblia nem határozatoknak, Ítéleteknek közönséges gyűjteménye, hanem történet és élet, a lelkiismeretnek története és élete, mely Istenét keresi a fény, homály és bukásokon keresztül. Ettől fogva a biblia egészen másként jelenik meg előttünk, emberibb és istenibb egyszerre. Egy fokozatos kijelentés, a lelkiismeretnek törekvése Isten felé, a menny felé. Egy dráma, olyan dráma, a melybe a vallásos élet a maga egészében van felölelve, egy oly dráma, melyben van jó és rossz, fény és árny, a melynek szereplői az Isten és ember. Egyfelől az ember, ki keres, szenved, vágyik, elesik, jót és rosszat cselekszik ; és másfelől az Isten, ki őt vonja, indítja, fékezi ösztönzi, felvilágosítja mindaddig, míg e tragicus küzdelmek és folytonos nevelés után, a Jézus Krisztusban, az evangeliomban megtörténik Istennek ember által és az embernek Isten által való tökéletes áthatása. íme a könyv, az életnek, szentségnek, lelkiismeretnek könyve, a menny felé törekvő lélek tragicus előfeszítésének könyve, ime az embernek és Istennek könyve. Ah ez már a kijelentésnek egészen más, tisztább, erkölcsibb, egészen keresztyéni felfogása. Ezek nem azok a bűvös utak, gépies eszközök amelyen át az ember minden nemesebb vágy és erőfeszítés nélkül, gyáva megadásban, tétlen szenteskedésben várja, hogy a menny megnyílik és a kijelentés véghez megy. E bűvös és gépies utakon van valami, nem tudom minő, gyáva, elpuhult, antitragicum, mely Isten és emberhez nem méltó. De a mi itt van, az egészen más, az egészen erkölcsi, szent és isteni, ez a lelkiismeret drámája, a kereső, küzdő elbukó, de magát gyáván meg nem adó lelkiismereté, és az Isten, ki ezt ösztönzi, fenyíti, végre pedig igazságának és szeretetének kijelentésével megáldja. E dráma egész nagyszerűségével, a fény és árnyakkal folyik le előttem; és az én egész szívem mennyire érdeklődik iránta, egész szellemi életem mint fel van itt ölelve ! És a lelkiismeret kereste az Istent, az élő igaz Istent. Ah! nem található az fel az első pillanatban, az Isten nem adja meg magát harc nélkül. Élőször is egy naiv, gyermekes, durva, polytheista felfogásával lalálkozunk Istennek; ezek a „therafim" a lares, a házi Istenek, miket Lábán családja magával hordott, miket a szép Rachel jónak látott magával vinni Jákob sátorába, asszonyi furfanggal rejtve el azokat a kutató apa szemei elől. Azután kevésbé alacsony felfogás következik, az „elohim"-k, de még mindig többes, egy superlativus, mely a sokféleségből alig kezd bontakozni. Azután Mózessel egy magasabb felfogás jön. «Vagy ok aki van.» Jáhvé a rettenetes absolutum. És minő küzdelmek, minő bukások, az örökkévalónak minő harcai vannak e szelidíthetlen néppel, mely folyvást fut az idegen Iste-1 nek után. Azután mindig fokozatos kijelentés követke! zik, a zsoltárok Istene, a próféták Istene, hatalmával,