Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-06-30 / 26. szám

országi ev. ref. egyházkerület illetékes lelkészképesítő bizottsága előtt letették s erről szabályszerű bizonyítványt nyertek ; életüknek 24-ik évét betöltötték; és aj második lelkész képesítési vizsgálat letétele után legalább egy évet, mint segédlelkészek, tanárok, katecheták, missziói, fegyházi lelkészek gyakorlaton, vagy mint a theologiai szaktanfolyam rendes hallgatói, külföldi egyetemen töltöttek. 2. Minden, az i-ső pontbeli általános minősítéssel biró rendes lelkész és segéd-lelkész jogosan pályázhat és kijelelhető 4-dik osztályú lelkészi állomásra 3 évi, harmad osztályúra 6 évi, másod osztályúra 9 évi, első osztályúra 12 évi szolgálat után, a szolgálati éveket a 2-ik lelkészképesítési vizsgálattól számítva. Azoknak, a kik mindkét lelkészképesítési vizsgálaton jeles bizonyítványt nyertek, az általános feltételek épségben tartása mellett az e pontban kikötött szolgálati évekből 3 év elengedtetik, illetőleg javokra számíttatik.)) Mivel ezen javaslat alapjában eltér a konventi jegyzőkönyv 54—ik pontja alatt foglalt eredeti javaslattól, célszerűnek látom röviden jelezni azon indító okokat is, a melyek a tatai ev. ref. egyházmegye közgyűlését ezen javaslat egyhangú elfogadására indították. Az első indok volt az, hogy ezen javaslat a konventi javaslatnál sokkal egyszerűbb és világosabb, nem állapítván meg a lelkészek minősítésére nézve annyi lényegtelen különbséget, mint az eredeti javaslat. Hogy sokszor magokban elég tiszta és világos elvek alapján a kivitelnél zavaros intézkedések foganatosíttatnak, annak oka az szokott lenni, hogy a fő célnak nem akarnak az alkotók semmiféle kisebb jelentőségű és mellékes érdeket feláldozni, és azoknak megvédésére igyekeznek kapaszkodókat hagyni. A lelkészminősítésnél mindez lehetőleg elkerülendő, annyival inkább, mivel e szabályzat alapján a végrehajtást oly bizottság foganatosítja, a mely csak saját lelkiismeretének felelős. Második indító ok volt az elfogadásra a segédlelkészek iránti nagyobb méltányosság. Az eredeti javaslat minden egyes pontjában szembe vannak állítva a rendes lelkészek a segédlelkeszekkel s mintha ezeknek diplomája, tanulmánya, szerzett érdeme kevesebb volna, mint amazoké. Ezen különbségtétel idézett elő eddig is sok zavart és okozott sok keserűséget a lelkész választásoknál. Hiszen a méltányosság azt hozza magával, hogy egyenlő körülmények között és feltételek mellett a rendes lelkészszel szemben mindig a segédlelkésznek adassék előny. Ha e tekintetben a konventi javaslatot nézzük és csak példának okáért öszszehasonlítást teszünk két egykori jó barát és tanulótárs között, a kik együtt végezték a tanfolyamot egyenlő eredménynyel, együtt tették le a lelkészképesítő vizsgálatot például jó eredménnyel, de az egyiknek sikerült bejutni egy negyed vagy harmad osztályú egyházba, a másik pedig maradt szerencsétlenségére csak káplán: mily erős sérelmével történnék az az erkölcsi érzetnek, hogy ezen két egyenlő pap közül az egyik 8 évi szolgálat után pályázhat első osztályú egyházba, a másik ha élete fogytáig káplán marad, sem pályázhat, mert nincs minősítve, még második osztályú egyházba sem. Ehhez hasonló esetet nagyon sokat lehetne összeállítani a konventi javaslat alapján. Még ha más egyházkerületek nem fordítanának is annyi figyelmet a javaslat ezen oldalára, különös kötelessége ez a dunántuli egyház-kerületnek, a hol jelenleg kápláni sorrend van. Ha a conventi javaslat, úgy a mint szövegezve van, keresztül menne, nálunk igen sok jeles bizonyítványnval biró idősebb káplánon azon méltatlanság történnék, hogy utánnok végzett, roszszabb bizonyítványnyal biró más egyházmegye-és kerületbeli lelkészek őket megelőznék, mert magasabb jövedelmű egyházakba volnának minősítve, mint ők. A mint a hangulatból látszik, a dunántuli egyházkerületnek nehezen esik megválni a kápláni sorrendtől; nem csak a humanismus szempontjából, mint e becses lapok egyik cikk irója egyszer kifejtette, hanem azért is, mivel az illetéktelen protectiónak, a mi legjobban el szokta keseríteni és riasztani az önérzetesebb embereket, ez egyik legerősebb gátja. Nem egészen ostoba dolog az, hogy a hadsereg tisztjei között sorrend van és mindegyik kapitány és őrnagy tudja, hogy ő hányadik a sorrendben és hogy mikor kerül rá az előléptetés; nem egészen ostoba dolog az, hogy a bíráknak, miniszteri hivatalnokoknak, meglehetősen sorrendben, végig kell menni a fokozatos lépcsőkön, míg magasabbra emelkednek; abban is kevesen ütközünk meg, hogy mint a í. é. konventi jegyzőkönyv 66-ik pontja alatt olvasható, legtöbb fő- és közép-iskolánkban a tanárok között a javadalomra nézve sorrend van és a legkiválóbb képességű tanár is kénytelen kivárni, hogy magasabb fizetésbe juthasson, míg a sorrend reá kerül. Tehát csak a kápláni sorrend volna ostobaság? Azonban a dunántuli kerület tudja azt is, hogy ha ő a sorrendet megtartaná is, azért a többi kerületek azt nem fogadnák el; azért valamint a tatai egyházmegye közgyűlésén, úgy a többi egyházmegyékén és a kerületen is fel fog áldoztatni a sorrend az egyöntetűségnek, bármennyire ragaszkodjanak is hozzá különösen a világi tagok. De ha már ez bekövetkezik is, azt semmi esetre se volna szabad megengedni, hogy a rendes lelkészek és segédlelkészek minősítési feltételei