Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-06-02 / 22. szám

tesebben kiterjeszkedjem mindazon tanulmányok ismertetésére, melyek e század első felében az említett elméletek alapján megjelentek, mert azoknak száma valóban legio. Csak a legújabb időben megjelent, s a kérdést egészen más, új szempontból tárgyaló terjedelmesebb dolgozatok ismertetésére szorítkozom, melyek a pentateuchus kritikájának történetében új korszakot alkottak. De midőn ezt tenni szándékozom, még is vissza kell mennem a 30-as évekre, mert a legújabb időben megjelent bibliai bevezetéstanoknak, s főleg a pentateuchus előállására vonatkozó históriai kritikai tanulmányoknak alapját, kiindulási pontját Vatke Vilmosnak 1835-ben megjelent «Biblische Theologie» című művében már fel lehet találni. Vatke a Hegel-féle philosophia álláspontján, s beható exegetikai és históriai kutatások alapján irt művében az ó-testamentomi vallást úgy fogja fel, mint a melynek históriai fejlődése a zsidó vallás alapeszméjének belső fejlődésével mindig a legszorosabb összefüggésben állott. Ebből kifolyólag azt állítja, hogy a fogság előtti időben a theokráciai symbolikának olyan kiképzett rendszere, milyennel mi a pentateuchus törvényeiben találkozunk, még nem létezhetett, mert akkor a theokráciai öntudat nem állott a fejlődésnek oly magaslatán, nem hatotta át annyira a nép lelkét, hogy ilyen rendszeres kiképződése lehető lett volna. Még Ezekhiel is, ki pedig már a fogságban élt, s ki a zsidó kultusz újjászervezésével foglalkozott, csak a fogság előtti kultusznak tapasztalatikig ismert hiányaiból vagy visszaéléseiből indult ki, s nem egy korábban megállapított szolgálatból. Ha a pentateuchusban foglalt szervezet az ő idejében már létezett volna, valóban nem érthetnők, hogy midőn a zsidó theokráciai államnak és istenitiszteletnek újjászervezésével foglalkozik, miért mellőzi a meglevőt, mely históriai múlttal bírt, s mely a fogság után csakugyan életbe is lépett. Ez csak úgy érthető, hogy a pentateuchusnak a zsidó állami és istenitiszteleti rendre vonatkozó törvényei az Ezekhiel korában, vagy ismeretlenek voltak vagy tekintélyre még nem emelkedtek. A zsidó kultusznak, papságnak és uj templomnak Ezekhiel által megállapított szervezete ennélfogva átmenetet képez a fogság előtti szokásról a fogság utáni szokásra, melynek kodifikálását találjuk a pentateuchus törvényeiben. Ezen törvények tehát későbben keletkeztek, a fogság utáni időben, sokkal később, mint a Deuteronomium, mely legnagyobb részében Jeremiás korában Íratott. A pentateuchus kultusz-törvényei semmi alappal nem bírnak a fogság előtt divatozott szokásokban, úgy hogy azok egy magukba zárt egészet képeznek, minden összeköttetés nélkül. Nem tartalmaznak oly intézkedéseket, melyek a papság jogait, s a papi hivatal jogosultságát a királyi, s általában a világi hatalommal szemben megállapítanák. Azok eszerint feltételezik, hogy a világi hatalom nem volt a nép, hanem a papok kezében, hogy nem volt többé egységes királyság, s épen ezért ezek arra törekednek, hogy a papi méltóságot a világiak támadásai ellenében biztosítsák. E célból említi fel a pentateuchus, hogy Áron és családja Isten által hivatott el a papi méltóságra, s a papi örökösödési jog Isten által állapíttatott meg. Ezek a törvények a theokrácia eszméjét partikuláris papi szellemben fogják fel, Istennek, mint a láthatatlan és egyedüli királynak akaratát meghatározott tantételekbe foglalták, s azt állították, hogy Jáhvé az országnak egyedüli birtokosa és ura, az izraeliták az ő zsellérei és szolgái, s a leviták is ép oly néptörzset képeznek, mint a többiek stb. Vatkenak ezen fejtegetései már valóban magukban foglalják a pentateuchus keletkezésére vonatkozó ujabb felfogásnak alapvonásait. Ez állásponton áll, ugyancsak ezen időben Reuss Ede, ki a többek közt azt állította, hogy a 8. és 7. században élt próféták a mózesi törvénykodexről még semmit sem tudnak és hogy az először Jeremiás munkájában említett irott törvény alatt nem a levitái törvényadás, mely legnagyobb részben a Levitikus és Numeriben (Mózes 3. és 4. könyve) olvasható, hanem a Deuteronomium értendő. A pentateuchus keletkezésére vonatkozó ezen újabb felfogást, melyet hosszú időn keresztül figyelemre sem méltattak, tudományosait indokolta és kifejtette Reussnak két tanítványa, Gráf és Kayser. Már maga Reuss felemlíté, hogy ő kezdettől fogva a bibliai iratoknak s különösen a pentateuchusnak nem külső históriai elbeszéléseire fektette a fősúlyt, hanem a törvényekre, mert ezekben, s ezeknek bizonyos históriai tényekre vonatkozó célzásaiban vélte feltalálhatni azon Ariadné fonalat, mely a hypothesisek labyrintjéből kivezethet. Ezen felfogást indokolta tudományos alapon Graf. Szerinte is a pentateuchusra vonatkozó vizsgálódások központját a törvények képezik és nem a históriai elbeszélések. Korábban azt hitték, hogy a pentateuchus kérdése pusztán irodalom történeti úton eldönthető, s a pentateuchus forrásiratai nyelvészeti és stilisztikai segédeszközökkel külön választhatók. E segédeszközök kétségen kívül fontosak, s a kérdés eldöntésével nélkülözhetetlenek, de mostantól kezdve a fősúly a tárgybeli, a históriai és régiségtani bizonyítékokra van fektetve. A kérdés most ez: a törvények tartalmukra nézve milyen viszonyban állanak egymáshoz ; milyen viszonyban állanak a törvény tartalmával a históriai tények; mit tanít maga a törvénykönyv azon különböző törvénygyűjteményekről, melyekből összeállíttatott, s azoknak időrendjéről; milyen történeti összefüggésbe hozhatók azok egymással ? Kiindulva abból, hogy a Deuteronomium vagyis annak törzse — mert az ujabb felfogás szerint ez is több ember kezén ment keresztül — a 4, 45 — 26, 19. versig terjedő szakasz a pentateuchusnak legbiztosabban elkülöníthető törvény gyűjteménye: Graf azt mondja, hogy a pentateuchus négy első könyvében vannak olyan törvények, melyek a Deuteronomium törvényeivel nincsenek ellenmondásban, tehát már akkor, midőn a Deuteronomium említett törvény gyűjteménye létrejött, ismeretesek lehettek. Ilyennek találta ő Exod. 20—23, 13. versig terjedő szakaszt. Graf azután azon megállapított tényből, hogy a Deuteronomium ép úgy, mint a korábbi históriai könyvek és a fogság előtti próféták az Exodus 25-ik fejezetével kezdődő, s az egész Levit. és Num. (Mózes 3. és 4. könyve) legnagyobb részén végig vonuló törvényadásra semmi tekintettel sincsenek, azon következtetést vonja le, hogy azon korban, melyben az említett művek keletkeztek, ezt a törvény gyűjteményt még nem ismerték, tehát ez csak az azután következő korban és pedig legnagyobb részben (kivéve Levit. 18—23. 25. és 26. fejezeteket, melyek talán Ezekhieltől valók) csak a fogság után kodifikáltatott. Az ünnepekről, papok és leviták hivatali állásáról, a papi jövedelmekről, a központi szenthelyről, a tiszta és tisztátalan állatokról szóló törvények ezt a legvilágosabban igazolják, s azon felvételre vezetnek, hogy miután Ezekhiel az istenitisztelet rendjének, a papi állásnak stb. szervezését megkezdette, s ilyen kísérleteket mások is tettek, majd a meglevőket kibővítették, a tényleges viszonyokhoz alkalmazták, míg végre Esdrás ezen törvényeket összegyűjtötte, s mint kötelező törvénykönyvet az új községben életbeléptette. Graf kezdetben a törvényeket