Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-05-19 / 20. szám

Nem volna teljes Rauwenhoff életének s theologiai munkásságának e futólagos ismertetése sem, ha a hála és kegyelet érzelmeinek kifejezést nem adnánk különösen mi, magyarok, azon odaadó, igazán páratlannak nevezhető érdeklődésért, szeretetért, melylyel az elhunyt irántunk viseltetett, mint a hogy ennek Bod Péter ismert nagy művének kiadásával kézzelfogható tanújelét is adta. Későbbi korok fiai talán el sem fogják hinni, hogy azon nagybecsű mű a holland Rauwenhoff nélkül talán sohasem jelent volna meg, hogy e férfiú, ki a protestantismusban a leghatalmasabb világ-történeti factort látva, annak bárhol s mindennemű nyilatkozatát is a legkomolyabb figyelemre méltatva, talán mindnyájunknál jobban esengett azon, hogy e szellem haladásának története Magyarországon, közkincsévé legyen a művelt világnak, bár jól tudta, hogy a szóban forgó mű a mai kor történeti igényeinek nem felel már meg teljesen. A tudomány iránt érzett olthatatlan szomj sugallta az ő szívébe, hogy azon műnek nem szabad nyomtalanul elvesznie vagy lappangania s a mikor a dicsőült iró szellemének elégtételt kivánt szolgáltatni, nemzetünk irodalom történetének is egy mélyen érzett hiányát igyekezett pótolni, mely a külföldre nézve máig megközelíthetlenné tette a magyar protestáns egyház múltjának ismeretét. Szégyennel vallom be, hogy én már rég kétségbe estem a kiadás lehetősége felett, a mikor ő, ki pedig alig ismerte nemzetünk faji jellegét s hazai protestáns egyházunk nehéz körülményeit, még mindig remélt, bízott a reá nézve idegen haza protestáns fiainak ambitiójában, kötelességérzetében, s mint számtalanszor megirta hozzám intézett leveleiben : a munkát, ha másként nem lehető, még nélkülünk magyarok nélkül is, esetleg tetemes anyagi áldozatokkal is megmenti s átadja a nyilvánosságnak. S mily jól esett nemes lelkének, midőn hazánk részéről oly meleg érdeklődést tapasztalt az iránt, mi, valljuk meg őszintén, csaknem kizárólag a mi becsületbeli ügyünk volt! A sors nem engedte meg neki, hogy teljesen megvalósulva j láthassa, miért oly igazi odaadással fáradozott, de azért nem lesz kevesebb érdeme azénál, ki a mibe kezdett életideje kedvezéséből teljesen be is végezte, s hiszszük is, hogy neve a magyar protestáns egyház irodalom történetébe örök betűkkel lesz bevésve. Szólhatnék még RauwenhofFról mint tanárról, mint emberről s mint atyai barátról, ha így is túlságos hoszszúra nem nyúlt volna ismertetésem. Mint tanárt honfitársaim közül egyedül Dr. Kovács Ödönnek s nekem volt alkalmam megismerni, mint a kik egy tanéven át elég szerencsések valánk tanítványai lenni. Hogy szelleme fenköltségénél, óriási ismereteinél tanári modora vagy előadási eloquentiája — melyben a felvont szemöldökű tudákosságból egyetlen szemnyi sem volt — volt-e nagyobb, aligha tudná eldönteni bármelyikünk, mert, legalább én, csak csodálni tudtam s rajongani érte s így bírálatom e tekintetben nagyon is subjectív lehetne. Mint ember «humanus» volt a szó legnemesebb értelmében s én benne s nagyhírű tanártársában Kuenenben tanultam ismerni a legszebb emberi eszményképet, a mint azt gyarló földi ember megvalósíthatja. Hogy mennyit köszönök neki, mint atyai barátomnak, nem tartozik a nyilvánosság elé, annyival inkább nem, mert mindenkor elismerem, hogy távolról sem voltam méltó azon atyai szeretetre, melylyel akár csak egy benső családtagját annyiszor kitüntetett s talán megbocsátják tisztelt ofvasóim, ha én benne első sorban a legnemesebb atyai barátot siratom, s fogom siratni talán éltem végéig. Hogy családi körülményeiről is szóljak még pár szót, Isten igazán boldog élettel ajándékozta meg. Fényes anyagi körülmények között élt a legszeretőbb nő oldalán, négy ma már felnőtt korú gyermek (két fiú s két leány) körében, kiknek boldogítása képezte élte legkedvesebb feladatát. Halála, mely egy korábbi gége bajából eredve váratlanul következett be (Meranban, hova ez év elején üdülni ment) nemcsak Hollandiában, de Francia-Német- s Angolországban s Schweizban is mély részvétet keltett barátai és tisztelői szívében, s emlékét legalább egy emberöltőn át hűen fogják ápolni hű tanítványai, kik őt oly igaz szeretettel állták körül. A theologiai tudományok terén neve, munkássága örökre halhatatlan leend. A dicsőült por-sátora ott aluszsza örök álmát a leideni sírkert csöndes magányában. Mintha látnám a szomorú fűzeknek és cyprusoknak sírjára lehajló sötét lombjait, melyek között az északi tenger felől jövő szellő bús suttogással beszél a mulandóságról s úgy fáj a lelkem, hogy rá sem borúihatok a hideg hantra, hogy elmondhatnám utolsó «Isten hozzád»-omat. Midőn ezelőtt körülbelül három évvel egy Geldernben fekvő nagy birtokán (Huíze Tongeren) családja körében töltöttem pár hetet a csaknem ezer holdat kitevő őserdő egyik százados tölgyét szilánkokra hasgatá egy földet rázó villámcsapás nem meszsze a mi tartózkodási helyünktől, melyet emlékeül a benne koronként összejövő theologusok tiszteletére (Scholten, Kuenen, Tiele, Aequoi stb.) cctheologusok kunyhójának)) nevezett el Rauwenhoff. Á vihar elvonultával felkerestük a villámsujtott faóriást, melyből alig maradt épen egy ember magasságnyi tönk, s az is, mint mondani szokták, szinte laskára volt hasgatva s több helyen a perzselés nyomait viselé. Sokáig néztük a még pár órával azelőtt legszebben pompázó tölgy romjait, miközben tréfálkodva jegyzé meg R. : «e villám alighanem a theologusokat kereste, de elvétette a helyet. Ki tudja melyik percben ér utói bennünket is a halál, hogy aztán többé soha de soha, föl ne ébredjünk új életre, akárcsak ez előttünk fekvő óriás tölgy. Oh lehet-e felségesebb gondolata a halandó embernek az örök enyészet és változás közepette a feltámadásnál, ha még egyszer oly képtelenségnek látszanék is a hideg számító ész előtt!» Fülembe csengenek a mézédes beszédű ajk eme szavai most, midőn halálán hullnak könyeim s hálám s kegyeletem adóját ez egyszerű szavakkal lerovom iránta. Be szép is a feltámadás gondolata ! még talán látjuk egymást szeretett tanárom... Resurgimus! Resurgimus ! Budapest, 1889. máj. Szalay Károly. Borjádon. — 1889. május u.*) — Szent e hely, a borjádi hegysor, — Fennre törő Sassök helye — Honnan búsan nézett- le egykor Petőfi ábrándos -szeme. Lassú pataknak tükörében Mélázó képe ott van, ott; Azért, hogy e tündér-vidéken Minden ugy fénylik, ugy ragyog. *) Szász IC ároly püspök úr üdvözletére — Tobiainegvei körútja alkalmából.