Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-04-28 / 17. szám

der wilkürlichen Erfindung des Gottesglaubens.» Elég e theoriát hozzágondolni a Tiele-féle magyarázathoz, hogy visszarettenjen az ember tőle. Maga Tiele is beszél nevezett theoriáját tartalmazó cikkében a négerről, ki csak egy szellemben hisz, kit egy bűvész vagy esőcsináló befolyásolhat, a kinél mind az, amit cultusnak lehet nevezni, csupán annyira szorítkozik, hogy a rossz időt éktelen s esztelen dobolás és lármázással elűzni iparkodik. S tovább maga Tiele is igy folytatja: «Micsoda közös vonás van ezen vallás — mert ez is az — és Annak vallása között, kinek szép szavai szerint a mennyei Atya felhozza napját úgy a jókra mint a gonoszokra és esőt ád mind az igazaknak mind a hamisaknak földére. Mi hasonlóság van e nyomorult néger közt, ki azt, amire vágyakozik, szinte kierőszakolni igyekszik az égből és A között, ki véres verejtékezés között is eztrebegé: Legyen meg a Te akaratod! ? A mi kettőjük között közös, az a hit. A szegény fekete hite esztelen, a Jézusé a legmagasztosabb s értelmes.)) Túlzásnak mondanók, ha nem Tiele mondta volna ezt, folytatja tovább R. de így azt mondjuk, hogy teljesen igazat mondott. Az ő theoriája szerint nincs semmi lényeges különbség e két vallásos typus között, mint az értelmi fejlettség által fennlévő, így aztán egy oly theoriától, mely egy ismeretlen ösztön közt — mert egyetlen vonása sincs benne a vallásosnak —• s a közt a mit mindenkor az igazi kegyesség legszebb példájának tartottak,, semmi különbséget nem lát, bátran búcsút vehetünk. S ha mégis bizonyos mérvű igazságot látunk e theoriában, úgy ez nem más, mint azon fontosság, melyet Tiele az emberi léleknek tulajdonít akkor, mikor a körülvevő természet titkainak nyitját feltalálni ig} -ekszik. Téved, abban, hogy a vallás eredetét merő tudvágyból kimagyarázhatónak véli; de annyiban igaza van, hogy az embert nem úgy képzeli, mint a világot most remegve majd örvendve bámuló állatot, hanem mint olyant, ki értelmével maga-magára is reflektál s számot ad magának azon legbensőbb érzelmekről, melyeket a külvilág tüneményei benne keltenek. És ha az emberben levő, Müller Miksa által föltételezett «apprehension of the infinite» mellett kézzel fogható érveket nem hozhatunk is fel, az mégis tagadhatatlan dolog, hogy az ember a természettel szemben különben nem más, mint a legmagasabb fejlettségű állat. Nem szükséges nekünk Hartmannal vitába merülni azon kérdés felett hogy : miért nincs vallása az állatoknak ? hogy aztán valami olyanra következtessünk, a mi csupán az emberben van meg, a mi őt kcpessc teszi aztán valami érzékfeletti felvételére s mintegy kényszeríti, hogy ez érzékfelettit istenévé tegye. Ha ezen valami kifejezésére a rátermettség, alkalmasság, képesség szót használjuk, csak egy szóval birunk többet, de maga a dolog semmivel sem lett világosabbá, csupán annyit nyerhetünk, hogy ez az ember tehetségeinek összességét magában foglalja s nem csupán egyik vagy másik részét annak. Maradjunk meg egyelőre ezen általános emberi képesség mellett s vizsgáljuk meg, hogy miként jöhetett létre ezen alapon igazi vallás. Tegyük fel, hogy ezen általános emberi képesség sohasem lett volna activvá a körülvevő természet befolyása nélkül. A vallásnak azon viszonyból kellett előállani, melybe az emberi szellem az őt körülvevő világgal lépett. Itt azonban fő dolog pontosan meghatározni ezen viszonynak nemét. Kétféle magyarázata ajánlkozik itt a vallás előállásának, melyek bármennyire különbözők legyenek is egymástól, mégis oly szorosan összefüggenek egymással, hogy külön-külön egyik sem tárgyalható a nélkül, hogy a legcélszerűtlenebb ismétlésekbe ne essünk. Az első magyarázat szerint figyelembe kell vennünk azon benyomásokat, melyeket a különböző természeti tünemények a természetes állapotban élő emberre tettek s különösén azon izgató befolyást, melyet képzelődésére gyakoroltak. Pfleiderer Religionsphilosophiájának 2-ik kiadásában igen szép leírását adja az égész föld tüneményei által gyakorolt ezen befolyásnak a primitív ember lelkére, melyet saját lelki életének analógiájára tételezett fel, mely aztán benne felköltötte a gondolkozó élő lények eszméjét, mely a vallásos hit első tárgyául szolgált. De, mint ő maga is megjegyzi, e gyermekies költészet még nem vallás, hanem csak anyaga a későbbi számos istennek, melyekkel az ember később az egész őt körülvevő természetet benépesítette. E figyelmeztetése Pfleiderernek különösen D. Á. Révillé-nek szól, ki a naturismusban a természeti tüneményeket mintegy önmagoktól lett isteneknek tünteti fel. Réville azon tárgyak szerint, a melyekre a vallásosnak nevezhető tisztelet irányult kis és nagy naturismust különböztet meg; az első esetben a tisztelet tárgyait a fák, sziklák, források, állatok képezik; a második esetben az ég, a nap, a hold, a szél, a menydörgés. A természetes állapotban elő ember, épen úgy mint a gyermek is teszi, teljes odaadással adhatta át magát az ezek által előidézett benyomásoknak, s ha szabad feltennünk, első sorban tiszteletével azokat ajándékozta meg, melyek fenntartására legnélkülözhetlenebbek valának pl. a források, a növények, a világosság s gyümölcstermő fák s a csillagok és hold, mely utóbbi gyermeki kedélyét a legélénkebben érdekelhette. Az eleségben és a világosságban, azon két typust ismerhetjük fel, mely később a vallásban is nyilvánult mint utalitaris és idealisticus elem. A természeti tárgyak egyszer megkezdett divinisatiójából kiindulva lett a vallásos látkör is mind nagyobb és szélesebb. Ez egész nézet, mint Réville maga is megjegyzi, merő hypothesis, mely legfellebb a valószínű jelzőre tarthat igényt, s hogy ezt valóban elfogadhassuk, ki kell mutatnunk, hogy a fejlettség egy bizonyos fokán, melylyel birónak pl. a természetes állapotban lévő embert is feltételezzük, a természetes jelenségeknek olynemű befolyással kelle birniok az emberre, hogy abból az istenség tiszteletének legalább kezdete származhatott. A természet szépségeinek szemlélésekor nem okvetlenül következik, hogy valaki ép e szépségre, nagyszerűségre gondoljon. Ki valaha gyermekekkel utazott, tudni fogja, hogy a gyermek nem azt látja, a mit mi látunk. Ugyanez áll az alacsonyabb műveltséggel biró emberekre nézve is, kik az egyes természeti jelenségek fönségéből az egész universum fönségéről még aligha alkothatnak maguknak fogalmat. Hogy valaki a fönségest felfoghassa, igazán fönségesnek lássa, ahhoz már igen sok előismeret, tágkörü tapasztalat szükséges. A gyermeki állapotban élő ember kicsi volt még arra. A fejletlen ember még legfelebb a szokatlan, változó, sokszor haragos természetet láthatta, mely az ő táplálásáról is gondoskodott s a mi ez utóbbi dolgot illeti, aligha támadt lelkében egyéb pl. a jóllakás után, mint a megelégedésnek egészen érzéki érzete. Miért kelljen egy vad embernek, ha egy forrás hűs vizéből szomját eloltotta, többet gondolni mint kutyájának, mely vele talán együtt ivott; vagy miért kellene neki a fáról leszakított gyümölcsöt más érzelmekkel elkölteni, mint a majomnak, mely esetleg vele ugyanegy fáról lakomázott ! ? A világosság láttára bekövetkező vidámsága a primitív embernek ép oly megítélés alá eshetik, mint mikor a madarak a nap felkeltét édes csicsergéssel üdvözlik. Általában nagyon bajos meghatározni, hogy az emberiség gyermekkorában minő képzelete lehetett az ember-