Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-04-21 / 16. szám

kiről felteszi, hogy ama szellemre hatni képes : miben különbözik egymástól a két tény, ha nem az objectum megválasztásában, melyhez az illető fordul ? E különbség nincs minden jelentőség nélkül; mert a szellem segélyének keresése összefügghet a vallással vagy legalább egyengetheti az ahhoz vezető utat, míg ellenben saját embertársa sohasem lehet vallásos tiszteletének tárgyává. Azonban magából e segélykeresés módjából nem következik a természetes állapotban élő embernek vallásos jellege. Ha a vadember, vagy a babonás a villámcsapástól valami hókus-pókus utján igyekszik védelmezni házát, én pedig egy villámhárítót illesztek tetőmre; vagy a mikor a tudatlan talán ráolvasás utján remél megmenekedni azon betegségtől, a mely ellen én az orvosi tudomány szereit alkalmazom : van-e egyéb különbség közöttünk mint az, hogy az tudatlanabb nálamnál, de azért az én eljárásom sem nevezhető vallásosnak. Vallástörténeti munkákban gyakran össze vannak hordva az etlmografusok által feljegyzett számos tények, a műveletlen állapotban élő népek erkölcseiről és szokásairól, melyeket az illető népek vallástörténetének anyaga gyanánt szoktak feltüntetni, s bizonyos tekintetben méltó joggal; mert egyes-egyedül ezen népek egész életének ismerete alapján dönthető el azon kérdés, hogy vallásuk mely osztályba sorozható be. E tekintetben kicsinységek is fontos anyagot képezhetnek, s nem csupán azért, mert ezek által jobban beleképzelhetjük magunkat az illető népek primitív szellemi életébe s jobban megérthetjük a mi abból mintegy természetesen következett, hanem azért is, mert pl. az animismus legalsó fokán minden, még a legészszerűtlenebbnek látszó tény is összefügghet a vallással. Mikor az ember megérik a vallásnak mintegy kezdetére, nem ragaszkodhatik más fogalmakhoz, sem más cselekményekhez, mint az animismus gyermekes phantasiájához, s ennek gyermekesebb cultusához. Hogy aztán ehhez valami egyéb is hozzákeveredik, az illető nem is sejti, s így mi sem kérdezhetjük, hogy a vadak mit tekintenek vallásuk gyanánt. Mert rájok nézve a mi egész megkülönböztetésünk nem létezik. Ezért nem lehet megtámadni a vallások morphologikus osztályozását, hogy t. i. az nem zár ki semmit kutatása köréből. S ha ez osztályozás egy oly nemű elkülönítéssel akarná kezdeni munkáját, hogy pl. ez vallásnak ismerhető el, ez pedig nem : tüstént belátná, hogy lehetetlenséget akar, mivel az egyik sohasem különíthető el a másiktól. De egészen más dolog az, mikor a bölcsészeti vizsgálódás veszi feldolgozás alá a vallástörténetének sokféle anyagát. Ennek nem az a tiszte, hogy mind azon formákat megismertesse, melyekben a vallás eredetileg jelentkezett, hanem az, hogy megkülönböztesse hogy mindazon formákban mi az, a mit vallásnak méltán lehet nevezni. Azért kezdi ez azon kérdéssel, hogy: mikor lehet jogunk azon alakokban a vallás felismeréséről beszélni. Ép az imént említtettük, hogy arra semmi jogunk nem lehet még akkor, a mikor e segélyérzettel párosult tudatlanságnál egyébbel még nem találkozunk bennök, bár a segély szükségének érzete máilényeges szerepet játszik a vallás előállásában. Minek kell tehát még a segély utáni vágyhoz járulni, hogy az utóbbi vallási jelleget öltsön ? A R. felelete e kérdésre az, hogy : az ember a természeti jelenséget vagy a szellemet Istenévé tegye. E gondolatot mint R. maga bevallja nem ő találta fel először. Hoekstra már 1869-ben megírta «A vallásos hit forrásai s alapelvei)) című művében, hogy «képzeleti lények bármily hatalmasak legyenek is, még nem Istenek, kiket az ember tisztel, és az, a mi igazi oka, hogy a legrégibb nemzedékek oly tulajdonságokkal ruházták fel ama képzeleti lényeket, a melyek azokat Istenekké teszik, s oly lényekké, kiket az ember tisztel és imád : az sajátképeni alapelve a vallásos hit első előállásának.)) Kár, hogy mint Hoekstrának azon egész művét úgy ez elvét is figyelmenkívül hagyták, mely pedig az egyedüli helyes szempont, melyből kiindulva a vallás előállásának kérdése megoldható. Bármennyire szokatlanul hangozzék is, megmásíthatlan tény az, mondja Rauwenhoff, hogy egy Isten se Isten jure suo, hanem csak azon deificatió által lett Istenné, melyet tisztelőjétől nyert. Nemcsak ős időkben volt igaz az, hogy az ember egy feltételezett természet feletti hatalmat Istenéül ismert el, hanem mindenkorra igaz marad ez, mint általános elv minden létezett létező s ezután létesülő vallásokra nézve. Minden Isten az emberek által ültettetett trónusára, s hol valaha lényeges reform történt egyik vagy másik vallásban, ott egyúttal a régi Isten detronizálása is megtörtént az uiabb Isten kedvéért. Ezen tételnek talán sokakat sértő igazsága elveszti sértő voltát, ha meggondoljuk, hogy ez sohasem emberi önkény eredménye szokott lenni és nem is lesz soha ezáltal előidézve. Mikor egy ideál Istenné lesz ez azért történik, mert ez ideál az embert tisztelőjévé tette; ha az ember valamit Istenévé tesz, akkor előbb azt, mint imádatának legméltóbb tárgyát már elismerte, s ennyiben igaz az, hogy minden vallás kijelentésen alapszik. Természeti erő s szellem még nem Isten. Kitűnik ez különösen abból, hogy míg a naturismus álláspontján minden a képzelődést izgató természeti tünemény a tisztelet tárgyává válhatik s míg az animismusban az egész természet szellemekkel megtöltve gondolható, maga a primitív vallás nem minden természeti tünemény tiszteletében s nem minden elgondolható szellem tiszteletében áll, hanem ezek közül mindig kiválasztatik egy, esetleg több, mely a többiek mellőzésével Istenné promoveáltatik. így választják pl. Réville szerint az afrikai bekuanok vagy az amerikai veresbőrűek az állatokban székelő szellemekből a magok Istenét, kivel személyes viszonyban levőknek képzelik magokat. így születik meg a legnagyobb alaki eltérések dacára is az animismus vagy naturismus alapján a vallás. Könnyű e tényt megértenünk, ha csupán arra gondolunk is vissza, hogy a vallás fogalmában még a legfejletlenebb alakoknál is több rejlik, mint egy természetfeletti hatalom elismerése. A vallás mindig egy föltételezett érzékfeletti hatalom tisztelete. Az animismus álláspontján a szellemek egész hada elismertetik bár, de csak egy rész vagy csak egy-kettő tiszteltetik közülök. Miért csak egyik vagy másik ? Azért mert a természeti állapotban élő ember, abban az egyben vagy másikban valami olyat talált a miért Istenévé tette. És mi volt az a valami ? Épen ez a kérdés ; helyesebben, a kérdés épen az alak, melyet vizsgálódásunk tárgyának fel kell öltenie, hogy egy megnyugtató magyarázathoz eljuthassunk. Idáig világos lett előttünk, hogy a naturismus és animismus önmagukban vallásnak még nem tekinthetők; világos előttünk az is, hogy a természeti állapotban élő embert sem állíthatjuk szembe az őt körülvevő termé• szettel hogy azután megkérdezhessük: mi adta neki azon értelmet, hogy azt imádja? Midőn az ember a természeti tüneményeket szemlélte, gondolta, hogy azok lelkes lények, vagy szellemek, lelkek lakásai, épugy mint a hogy a természet szemléleténél mi is erők és törvények nyilatkozását gondoljuk; s épen mint a hogyan mi a természet szemlélete útjain jutunk el vallásunkhoz, épen úgy történt ez a természeti állapotban élő ember-