Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-03-17 / 11. szám

beadványt átadja a jegyzőnek. A jegyző aztán szemének és nyelvének tehetségéhez képest lehadarja a hosszú beadványt és a gyűlés -/., része ott van vele, ahol a zsidó, felét sem értette, a félnek felére sem emlékezik. A bőbeszédű aztán extemporizál, a komolyabb kérdezősködik s mire véleménvt formál, a határozat kimondatott j J s a jegj'ző már más tárgy okmányát darálja. Én a világért sem vonom kétségbe espereseink bölcsességét, sem példát nem tudok reá, hogy valamelyik esperes gyűlésének ezen fogyatkozását önző vagy klik-célokra kizsákmányolta volna. Es ez prot. papságunk ősi morális erejére mutat. Hála Istennek ! Én csak azt állítom, hogy gyűléseink félhomálya, a tanácskozni, a gondolkozni, a valamit tenni, nem pedig csevegni, bruderozni óhajtó tagokat lassankint lehűti, elkedvetleníti, mert akár mondja, akár nem, mindenki érzi, hogy az ügyeket csak félig-meddig ismeri s nincs meggyőződve róla, hogy alaposabb ismeret mellett, nem épen ellenkező véleménynek adott volna-e kifejezést? különösen mikor a jegyzőkönyvek hitelesítése alkalmával gyakran látja kiigazítatni a közgyűlés botlásait. Én csak arra akarok rámutatni, hogy gyűléseinktől sokan elkedvetlenednek, mert érzik, hogy jegyzőkönyvünkön nem az egyházmegye, hanem a kerület vagy konvent gondolkozásmódja látszik meg és nem a kerület kap új eszmét a megyétől, hanem a kerület eszméi kerülnek vissza az egyházmegyék jegyzőkönyvein keresztül. A bajt súlyosítja a sietés, melylyel az ügyeket nem letárgyaljuk, hanem ledaráljuk. Akárhányszor hallottam az elnöki székekről türelmetlenkedő, haragos kifakadást, mely a beszélni akarót hallgatásra kényszerítette csak azért, mert sietni kell, mert a gyűlés már fogja az esernyőkampóját, meg a pakktáska fülét, mert a legtöbb ember már indul haza felé s délután vagy holnap az elnökség s a két jegyző maga marad. Mikép lehetne e bajon segíteni? Mikép az ügyek letárgyalását gyorsítani s még is érdekesebbé, összejöveteleinket valódi gyűlésekké tenni? Felelet úgy, hogy gyűléseink tárgya feldolgozva tétessék a zöld asztalra. Erre két mód kínálkozik: t. i. bizottságok alakítása és az előadói rendszer behozatala. A bizottságok alakítása — 12 évi tapasztalás után, megvallom, arról vagyok meggyőződve — nem vezet célhoz. Egyházmegyénk tagjai, napi-díj nélkül, a gyűlésekre ráköítenek s hogy ez tetemes ne legyen, sietnek haza. Velők a legjobb esetben azt érnők el, amit a pénz-és tanügyi-bizottságokkal, azt se tudnók rövid időn, kik a tagjai s vagy soha sem ülnének össze, vagy ráfognók, hogy tagja épen az, akit galléron tudnánk ragadni; vagy ha összeülnének a gyűlés előtti órákban, mert előtte való este aligha, ledarálnák a rájok bizott dolgokat jól roszul, semmiesetre sem megrostálva, hányvavetve, megértve, tanulmányozva. Célszerűbbnek gondolnám tehát az előadói rendszer behozatalát. Ki kellene mondani, hogy minden gyűlési tárgy beadandó az espereshez a gyűlés előtt 14 nappal. Később érkezett ügydarabok csak kivételes esetben, igazolás mellett, bocsáttatnának tárgyalás alá. A beérkezett ügydarabokat, a szükséges relatióval ellátva, az esperes tartozik szétosztani a jegyzők között, ezek pedig kötelesek az ügy szabatos, rövid ismertetését határozati javaslattal ellátva a gyűlés elé terjeszteni, mint ez a törvényszékeken is dívik. Ezzel öt nagy cél lenne elérve : 1. Szabatos rövidségénél fogva, a fönforgó tárgy lényegét minden gyűlési tag átértené, s minden gondolkodni szerető tag képes lenne véleményt alkotni s azt esetleg formába önteni. 2. A jegyző által formulázott határozati javaslat következtében eszmék, vélemények támadnának s a gyűlésnek módjában állana a jó és jobb között választani. 3. Az irott ismertetés — mondjuk véleményes jelentés — e tárgvboz kötné a szerte csapongó bőbeszédűséget, fegyelmezettebbé tenné, s ez által gyorsítaná a tanácskozást. 4. A jegyzői kart rákényszerítené a tanulmányozásra s ez által nevelő eszközzé válnék, a jövőben vezérszerepre hivatott tagokra nézve. 5. Ez eljárás gyűléseinket vonzóvá, érdekessé tenné. Minden egyes tag, ha nem mindjárt szóval is, de értelmi hozzájárulásával a gyűlés cselekvő tagjának érezné magát s nem olvasna hírlapot, vagy nem vágyakoznék ki a mellékterembe a cigarettázok s adomázok közé lm ezekre akartam, e becses lap utján, az intéző férfiak figyelmét felhívni. Vajha más célhozvezetőbb eszméket találna, hogy szívéből lelkéből tapsolhatna hozzá Paulos. GYAKORLATI LELKÉSZET. Entlassungs-Certificat. E katonai okirat mivoltát tekintve, többen tévedésben vannak, annyira, hogy imitt-amott erős vita is foly felettük, melv viták tüzében nem ritka eset, hogy azé az utolsó szó, kinek nincs igaza. Találkozik ugyanis lelkész, a ki elveszi ez okmányokat a felektől s jóhiszeműieg szám alá helyezi a lelkészi levéltárban. De ez helytelen eljárás, miután az «Entlassungs-Certificat» nem esketési, hanem az 1868. évi XL. t. c. foglalt védtörvényhez irt miniszteri utasítás 159. §-sa értelmében a közös hadseregnél teljesített szolgálati-kötelezettség betöltését tanúsító s igazoló katonai okirat. Ez tehát akkor adatik a közös hadsereg kebeléből kilépő ifjaknak, midőn szolgáti kötelezettségüknek eleget tettek J- mindaddig, mig az illetők a honvédség kötelékébe fel nem vétetnek, mindéakoii katonai igazolványul szolgálnak. Az a körülmény e szerint, hogy az esketés alkalmával, ezeket a katonai okiratokat előkérjük és megvizsgáljuk, nem azt jelenti, hogy el is vegyük ezeket, miután ezek épp úgy nem tehetők, mint esketési okmányok a lelkészi levéltárba, mint az állandó tartózkodásra szabadságoltak és a honvédek könyvei. És ez igen természetes dolog, miután a levéltárba csak oly ügyiratok tehetők, a melyek az egyház birtokába mennek át s vissza, jogi alapon, senki által sem követelhetők. Nem így az «EntIassungs-Certificat», mely midőn ennek tulajdonosa a honvédséghez áttétetik s honvédkönyvet kap, a honvédelmi miniszter által kiadott nyilvántartási utasítás 30. §-ának 6—ik pontja értelmében, az áthelyezettektől közigazgatási úton bevétetik s az illetékes közös hadseregbeli kerületi parancsnoksághoz visszaküldetik, hol ez s általában az ily okiratok, valamint az ezekkel együtt beszedett többi katonai igazolványok is, egy évig terjedő megőrzés után, megsemmisíttetnek. De mi fedezi az eskető lelkészt, ha ez okiratokat el nem veheti, illetőleg levéltárba sem teheti ? Mint a szabadságoltak és honvédek könyvének, úgy annak is, a számát és keltét, valamint az ezeket kiadott katonai hatóság nevét is hirdető könyvükbe, sőt ha úgy tetszik