Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-03-17 / 11. szám

oktatás a konventi tanterv előírásaként lelkiismeretesen teljesítve van. Vagy az a hibájuk, hogy a gyermeki lélekben nem gyújtják lángra a felekezeti szenvedélyt ? Vagy az, hogy nem kiáltanak mindenre pereat-ot, csak azért, mert az állam-kormánytól származik ? Vagy az, hogy mellüket verve és nyakukat keményítve nem hangoztatják naponta: «Ime mi vagyunk a jó protestánsok!*) hanem inkább dolgoznak, fáradnak a magyar protestáns nevelés ügyében, a mit éltük feladatává fogadtak ? Ha már különbséget kell hangoztatnunk, melyik a jó protestáns? A kinek munka az imádsága, vagy a kinek az a dolga, hogy mások munkájára áldást imádkozzék ? íme ilyen fonák kérdések merülnek föl az ember gondolatában, mikor ilyen indokolás nélkül odavetett gondolatokkal találkozik. De — a mint soraiból kiveszem — aligha nem azt veszi zokon, hogy a ((miniszteri mindenhatóság körében)) növekedő tanárjelöltek és tanárok gyakran elsőbbséget adnak az állami alkalmazásnak. Ehhez pedig semmi köze a vallásos érzületnek. Ez a legegyszerűbb kétszer kettő. Ha a 16—17 órai heti munkáért az állam méltónak tart 1400 frt évi fizetést, 100 frt kor-pótlékot, megfelelő nyugdíjat, a melyekből a tanár minden egyéb jövedelmi forrás nélkül is tisztességesen megélhet : hát akkor rossz néven vegyük a tanártól, hogy 600—800 frtos állásban nem akarja családját nélkülözéseknek kitenni ? Bizonyosra veszem, hogy sem Debrecenben, sem Nagy-Enyeden, sem Budapesten nem akad prot. tanár, ki — bár az állami tanár-képzőben nyerte kiképeztetését — a miniszteri mindenhatóság körébe igyekeznék. Itt van az oka annak is, hogy miért nincs elég competens pályázó, mikor felekezeti iskolához akarnak tanárt választani. Ne keressünk tehát mélyen fekvő, mysteriosus okokat, mikor a valódiak előttünk állanak. A sorok közt kifejeztem már, mennyire szükségesnek tartom a tanárképzést; de egyszersmind azt is, mennyire nem értem az állami tanárképzők iránt való bizalmatlanságot. Óhajtandó mindenesetre, hogy legyen a prot. közéletnek oly lelkesítő és lelkesedő ereje, mely meghozza a szükséges anyagi áldozatot egy prot. tanárképző felállításához. De inkább maradjon még egy ideig az idők méhében, mint hogy idétlen szülött legyen, vagyis olyan, mely nem képes a prot. tanügynek legelőkelőbb munkásait körébe gyűjteni. Es akkor is nem abban látom szükséges voltának okait, mert Budapesten a nagy város zaja a maga erkölcseivel, protectiójával rontólag hat az ifjú tanárjelöltre. Mert a 20 éves ifjú nem gyermek többé, hanem életcélt lát maga előtt, a melyet ha nem szolgál tehetsége szerint, megérdemli, hogy elbukjék. A főváros pedig a szellemi munkának annyi eszközével, a tanulhatásnak, tapasztalbatásnak anynyi alkalmával kínálkozik annak, a ki tanulni és tapasztalni akar, a mennyit sehol másutt nem tatáihat az ifjú. Vagy a protectió-hajhászat rontja meg a tanár-jelölteket? Protectió volt és van mindenütt; és valóban nem tudom, hol van meg nagyobb mértékben : egy állami tanár kinevezésekor, vagy egy prot. tanárválasztásakor. Tehát nem ezen okok miatt, hanem azért volna a prot. tanárképző valamely nagyobb vidéki városban felállítható, hogy a vidéki ifjúság ne legyen kénytelen akarva, nem akarva a fővárost felkeresni, a hol talán az anyagi eszközök hiánya okozza egy résznek az elmaradását. Tehát nem a prot. tanárképző felállítása a legsürgősebb, a mit a prot. iskolák létérdekei megkívánnak. Én épen semmi bizalmatlankodásra nem találok okot, miért ne lehetne nyugodt lélekkel alkalmazni oly egyéneket, kik az állami tanárképzőkben végezték tanulmányaikat és vizsgálataikat; s azok sem tartózkodnak a a prot. iskolákban állást fogadni, mihelyt ez iskolák rendezettebb viszonyok közt lesznek, a minek útja az államsegély által ott is meg van már törve, a hol az iskola szerényebb alappal rendelkezik. Ha megválasztják őket! Mert a bökkenő épen a választásban van. Rendesen az ügy fontosságához mért érdeklődéssel szokott lefolyni. Helyes dolog, ha csak az érdeklődés az érdekeltség alakját magára nem ölti. Azt is lehet érteni, hogy nagyobb bizalmat helyeznek ismerős, mint ismeretlen emberekbe. De ha megtörténik, a mint nem egy eset bizonyítja, hogy a rokonság kapcsa, vagy bárminemű patrocinium pótolhatja a képzettség, a nevelői rátermettség hiányát, azt érteni nem tudom. Érdemes dolog megfigyelni, miféle következményekkel járhat az ily patrocinium épen a prot. iskolák szellemi életére. Megválaszt a fenntartó testület — bárminemű érdekeltség alapján — egy fiatal embert, a kinek tanári életéről, képzettségéről csak egyet tud: a szépséges szép reményt, melyet jövőjéhez fűznek. A tanár nevét megadta neki, de megadhatta-e a tanár characterét is ? Es van-e csak egyetlen egy eszköze, hogy az így patrocinalt egyént, ha esetleg önérzet és ügybuzgóság nem vezérli, első sorban a kellő képzettség megszerzésére, azután meg kötelessége pontos teljesítésére — ha szükséges — rá is szorítsa ? Állását el nem veszti, ettől megóvja a pártfogás és a jólelkűek azon reménye, hogy idővel majd be válik. Olyan nyugdíj-alap nincs, a melyre fiatal embert is utalhatnának, ha nem képes eleget tenni a ráruházott feladatnak. Át sem helyezhető. Nyűge marad az iskolának és tanártársainak. A prot. büszkeség akadályozza, hogy társai munkájából okuljon. Legyenek körültekintők a választó-testületek tanáraik kiszemelésében, mert egy avatatlan kéz, vagy megférhetetlen természet is nagyban hátráltatja az iskola haladását. De lerontja a tanár tekintélyét is ; mert lehetetlen az manapság, hogy a tanuló-ifjúság és közönség ítéletét teljesen negligálva pusztán grandiosus fellépéssel és nagy hanggal képviseljen valaki oly jelentékeny társadalmi állást, mint a középiskolai tanáré. Fontolják meg, hogy tudomány és tapasztalat által nem vezérlett ifjú embernek próbálgatása, kapkodása — a legjobb akarat mellett is — mennyit ronthat egy-két osztály szellemi előhaladásán. Nagyon helytelen nézet az, hogy a jó kézikönyv alapján könnyű a tanítás bárkinek is. Mert először a jó könyvet magát is ki kell valamely szak tanárának választani, s ehhez alapos ismeretek kellenek ; másodszor lehetetlennek tartom, hogy a ki a tudomány egészébe nem hatolt, azt egyes részeiben, vagy — a mi főbb — lényeges elemeiben helyes kiválasztással, okos módszerrel előadhassa. Határozottan merem állítani, hogy tiz tanár közül, kik alapos készültség nélkül — v

i

gy a maga nevén nevezve a dolgot, vizsgálat nélkül — szántogatnak-vetegetnek a serdülő ifjúság lelkén, kilenc vagy épen semmit, dudvát termeszt. Még a legjobb, a mit tehet és teszen az, hogy a kézi könyvet az utolsó gombig beszedeti és lélekzés nélkül kitálaltatja. De ezt csak nem fogjuk nevelésnek és tanításnak tartani! Nem azt akarom én mondani, hogy, a míg a tanárképzés rendszerezve nem volt, nem voltak jeles prot. tanárok. Tudom én is, hogy Szász, Arany, Salamon, Tarczi, Bocsor és még számosok nevei ragyogó betűkkel vannak a prot. iskolák annaleseiben feljegyezve ; azt sem akarom mondani, hogy érdemekben, tudományos és paedagogiai tapasztalatokban megőszült tanárokat képesítő vizsgálatok letételére szorítsanak. Hanem I annyit mindenesetre ki akarok fejezni, hogv a tiszleletre-