Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-12-23 / 52. szám

törvényhozói (?) jogával itt is túllépte a neki helytelenül megadott szabadság határát, mert bár a Zs. t. 9. §. b) jegy alatti pontja alá szorosan véve nem lehet bevonni a kérdéses dolgot, mégis, mivel oly jellemzetes vonássá tette a Zsinat a kettős elnökséget egyházunkban, az erdélyi kerületnek kötelessége lett volna ahhoz alkalmazkodni, annyival is inkább, mert ennek keresztül vitele épen semmi nehézséggel sem járt volna, s még talán egyéb dolgokban a változtatás nehézsége okúi szolgálhatott az egyöntetűség keresztülvitelének feladására, bár ez sohasem lehet elég ok, s mindég kényelem-szeretetre mutat. A kettős elnökség feladását csak is a régihez való conservativ ragaszkodás, az egyetemes egyház által felállított elvekkel való nem törődés, ezeknek nem respektálása magyarázhatják ki. S még ha észszerüleg s következetesen volna keresztül véve Erdélyben az egyes elnökség, talán kevésbbé lenne oly visszatetsző ; ha — a mint kellene — mindenütt egyhá zi elnökseg volna, még meg tudnám bocsátani az eltérést, de amikor a legfurcsább tarkaság, melynek történelmi alapja és szülő oka régen megszűnt, változatlanul van fenntartva, nem tudom mit gondolják erdélyi atyánkfiainak gyakran emlegetett bölcs belátásáról. A tarkaság abban áll, hogy a püspök az egyházkerületi főgondnokok mellett elnöklés tekintetében nagyon háttérbe van szorítva a kormányzó hatóságok ülésein, amennyiben csak az állandó igazgató-tanácsban elnökölhet, de csak akkor, mikor hivatalára nézve valamennyi főgondnoknál (pedig van öt) idősebb, ami tekintve, hogy nem mindig oly fiatal püspök választatik, mint a mostani, talán sohasem következik be; az egyházkerületi közgyűlés elnökségéből pedig teljesen ki van zárva, ott egyéb funkciója nincs, mint hogy a gyűlést alkalmi imával megnyissa. Kétségkívül e gyakorlatnak réges-régi alapja van. Erdélyben, tudjuk, hogy a nemzeti fejedelmek korában az országgyűlés egyúttal az egyháznak is törvényhozó hatósága volt, s a fejedelmi tanács kormányozta az egyházat is; a püspök pedig a dolog természete szerint csak egyik tagja, de nem feje volt, a nevezett testületeknek. Az önállóság elvesztése után az osztrák uralkodó háznak volt annyi politikai belátása, hogy a nemzeti fejedelmekről reá szállott ezen jogát nem adta fel, megkövetelte, hogy az egyház főkormányzói a legmagasabb állami hivatalnokok, az úgynevezett status kurátorok legyenek, a püspököt pedig csak ezek egyikéül ismerte el. Természetes, hogy ily körülmények közt az elnöklés joga is a világi gondnokra szállott s ezek gyakorolták is e jogot, mint az államhatalom képviselői egészen az ujabb időkig; sőt mikor meg szűntek is az állam képviselői lenni s kizárólag az egyház szabad választása alá eső egyházi hivatalnokokká lettek, az erdélyi kerületnek nem volt bátorsága megvonni tőlök e jogot, mely mint fejedelmi jog szállott reájuk. De épen, mivel ez fejedelmi jog, ma már midőn a fejedelem feladta e jogát, mi értelme sincs annak, hogy a világi gondnokok lefoglalják azt a maguk részére, s a kerület természetes fejét, felvigyázóját s kormányzóját kizárják az őt illető jogókból, míg természetesen a munka súlya azért az ő vállára nehezkedik. Másik furcsaság az erdélyi kerületben e tárgyra vonatkozólag az, hogy míg egyébb egyházközségekben csak lelkészi elnökségről lehet szó, addig a püspöki felvigyázat alatt álló 9 egyházközségben csak a világi gondnokok elnökölhetnek. Megvallom, nem vagyok egészen tisztában a nevezett egyházak kivételes helyzetének jelentőségével, s nem tudom, mi kényszerítette az erdélyi kerületet arra, hogy e kivételes helyzetet továbbra is fenntartsa; de még kevésbé vagyok tisztában azzal, hogy miért vannak itt a lelkészek megfosztva egyik legszebb joguktól, az egyház kormányzásától, miért kell nekik saját gyülekezetük egyik tagjának, ki a lelkiekben mindenesetre alatta áll, e ki felett szükség esetén egyház fegyelmet gyakorolhat, itt a kormányzás terén alárendelve lenni ? Oly kérdések, melyekre feleletet adni nem tudok, de hogy nem egészen rendén vannak, valami súgja nékem! De tovább menve, a paritás elvének méltatásánál [ s indokolásánál nem szabad figyelmen kívül hagynunk 1 azt sem, hogy a világi elem méltán megkövetelheti, ) hogy azon terhekért, melyeket az egyház irányában magára vállal, bizonyos jogokat is nyerjen; és hogy róla-nélküle ne határozhassanak. Egyházunkat, nem a papság, nem egy kiváltságolt rend képezi és képviseli, , hanem a hivők összessége; s az egyházi hatalom alapja nem a csalatkozhatlan pápa, hanem a gyülekezet; ebből folyólag azt minden egyházi jogból, közelebbről a kormányzásból kirekeszteni nem lehet; ezzel épen egyházunknak egyik sarkalatos kormányzati elvét, a gyülekezeti elvet tagadnók meg. De a papi osztályt sem lehet az egyház kormányzásában mellőzni, mert épen ez van első ! sorban hivatva őrködni afelett, hogy az egyházban, úgy fent, mint alant, mindenek ékesen és szép renddel történjenek. A megoldás nem lehet más, mint mindakét félnek egyenjogúsítása az egyház kormányzásában. Az itt jelzett ok, a világi elem iránti méltányosság, azonban nem hozza azt magával, amit az erdélyi kerület hatóságainál fennebb bővebben láttunk, hogy t. i. a világiak oly aránytalan többségben vegyenek részt az egyház közigazgatásában. Ez ismét egy kelletlen s szükségtelen maradványa a régi jó (?) időknek, amikor Erdélyben jóformán minden jobb kabátú ember jogosítva volt az egyházmegyei és kerületi gyűléseken részt venni, tanácskozni és szavazni; amikor a gróf és inasa egyenlő jogú tagjai voltak az egyház legfőbb törvényhozó és kormányzó hatóságának, a kerületi közgyűlésnek. Úgy látszik, az erdélyiek még most sem tudják e boldog időket felejteni, bár tapasztalni kezdik azon triviális ugyan, de találó példabeszédnek igazságát, hogy »sok bába közt elvész a gyerek,« még sincs bátorságuk eltávolítani különben beteg •— majdnem halálos beteg egyházuk kórágyától a kuruzslókat, kik szakértelem nélkül — többnyire csak önérdekeiket tartva szem előtt lerontják azt a kis javulást is, mit a betegen a néhány ügyes, tapasztalt s ahhoz értő orvos gondos keze eszközölt. Elégedjünk meg kevesebb szóval, kevesebb tanácskozással és ülésezéssel, de aztán annál többet munkálkodjunk, áldozzunk s akkor nem kell félteni egyházainkat, Isten és saját jóakaratunk kimutatja az utat, melyen a sokszor égető bajon segítenünk lehet. Cselekednünk kell s nem tanácskoznunk, mert meglehet, míg mi a szót szaporítjuk, addig a beteg kilehelheti lelkét, s mire az orvosságot kitaláljuk, nem lesz, aki bevegye 1 Hamar Andor. TÁRCA. Karácsonyi fohász. Örvendve nyílik hálaszóra ajkunk, Oh szeretetnek áldott Istene ! Beteljesült az igéret mirajtunk, Eljött a Jézus s az üdv Ővele.