Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-29 / 5. szám

(t. i. az érzék és feltételeitől különböző s így a neménhez tartozó) korlátoltatik, nem szabadulhatunk, mert azon valamitől sem szabadulhatunk. Az a kérdés most már, hogy mi módon történhetik ezen valamire vonatkozó érzelem kifejtése és fejlesztése? Világos, hogy egymásra következő, határaitól és feltételeitől elvont képzetek kombinálása által. Ezen határozatlan gondolatot éppen úgy képezzük, mint a határozottak közül némelyeket: t. i. az egyes gondolatok sorozatának összeíűzése által; az oly tudalomtárgyak bizonyos sorának összeolvasztása által, a melyeknek mindegyikében, mihelyt felmerül, a határoló és korlátozó mozzanatok mellőztetnek s valami feltétlenről való tudalom foglaltatik. Fejezzük ki magunkat szabatosabban. Ezen tudalom nem a gondolatok, eszmék vagy képzetek bizonyos csoportjának, hanem sokkal inkább minden gondolatnak, képzetnek vagy eszmének abstractuma. Éppen az »existentia« szóval jelölt valami az, a mi mindannyival közös és a mitől nem szabadulhatunk. A midőn ez modalitásaitól, azok folytonos változása következtében különválik : róla, mint a minden módosulás között állandóról, a megjelenési alakjaitól különbözőről való határozatlan tudalmunk folyton fennmarad. Foglaljuk össze röviden az eredményeket. Láttuk, mikép foglalja azon állítás, hogy minden ismeretünk a szó sajátlagos értelmében relativ, azon másik állítást magában, hogy létezik valami nem-relativ. Láttuk, hogy miként következik éppen a feltételek mellett való gondolkodás szükségszerűségéből az, hogy maga a relativ megfoghatlanná válik, mihelyt nem vonatkoztatjuk reális nem-relativra; hogyha nem postulálunk egy nem-relativot, vagyis absolutot, maga a relativ absoluttá és így az egész okoskodás értelmetlenséggé válik. És a midőn a gondolkozási processust tárgyalás alá vettük, láttuk ismét, mennyire lehetetlen a tudalmat egy a tünemények mögött létező valóság képzetétől megszabadítani és hogy miként folyik ezen lehetetlenségből ama valóságban való tántoríthatlan hitünk. Pápa. Horváth József. KÖNYVISMERTETÉS. Felelet Báró Roszner Ervin »Régi magyar házassági jog* című munkájára. Irta jKováts Gyula, iogi tudor.... kir. Ítélőtáblai bíró. Budapest. 1887. Érdekes irodalmi párharc van folyamatban dr. Kováts Gyula többrendbeli egyházjogi művei által méltán nagy tekintélyben álló kanonistánk és dr. báró Roszner Ervin között. Kováts nagy munkája, »A házasság-kötés Magyarországon®, még öt évvel ezelőtt, 1883-ban jelent meg, s az akkor közzétett bírálatok által a legnagyobb méltánylattal fogadtatott. így e lapok hasáb jan is ismertetve volt e munka dr. Ballagi Aladár által, az 1883. évfolyam 1455. és következő lapjain. Egy fél decenniummal Kováts művének megjelente után lép fel dr. báró Roszner hasontárgyú munkájával: »Régi magyar házassági jog« s ebben a Kováts idézett munkáját terjedelmes bírálat alá vévén, azt több pontjában megtámadja, illetőleg helyteleníti. Nagyon természetes, hogy Roszner művének ismertetői kénytelenek valának arról is nyilatkozni ily körülmények között, hogy a vitás pontokon Kovátsnak vagy Rosznernek adnak-e igazat ? Két igen tekintélyes folyóiratunk bírálatát méltó e szempontból röviden megtekintenünk. A ^Budapesti szemle« 130. számának 148. és következő lapjain Pulszky Ágost ismerteti Roszner művét, mely szerinte »világos, tiszta, kimerítő, józan előadással sorolja fel a tényeket, teljes jártasságot tanúsítva az idevágó hazai és külföldi forrásokban, könnyedén de biztosan kezelve az esetek és példák anyagát, amelyeket látszik, nagy fáradsággal keresett össze az eredeti okmányokból, de amelyeket teljes igénytelenséggel ád elő ott is, ahol egészen új tanúságot szolgáltatnak... . egyszóval őszinte, egyszerű tudományos szellem lengi át e könyvet s teszi rokonszenvessé annál inkább, mivel visszatükröződik a könnyen érthető gyökeres, de keresetlen magyaros nyelvben is, amelyen irva van.« A vitás pontokat illetőleg Pulszky szerint mindenütt Rosznernek van igaza, mert »Sohmnak Kováts által terjesztett tana (az eljegyzés mivoltáról) paradox«, Kováts nézetét Kálmán király házasságügyi törvényéről Roszner »tüzetesen megdöntkc végre Kováts »ultramöntán szellemben« támasztá fel a vitát a forma tridentina kérdésében, hol ismét Roszner fejtegetései a helyesek. Szóval: Pulszky kifogást nem, csak dicséretet tud Roszner műveire mondani. A )>Századok« 1887. 10-dik füzetében a 840, és következő lapokon Károlyi Árpád ösmerteti Roszner művét, Pulszkyval tökéletesen egyező eredményre jutván. A munka -wfejtegetései világosak, adatai megbízhatók, módszere helyes.« Az eljegyzésre nézve felmerült vitánál nem foglal' állást ismertető, de már a Kálmán király törvénye és a forma tridentina kérdésében »ismertetőt Roszner okoskodása teljesen meggyőzte.« Az egyetlen kifogás, mit Károlyi a munkával szemben felemlít az, hogy az oklevelek szövegében két helyen egy kis »elnézései van, melyet azonnal ki is javít. Ily kedvező, mondhatnám magasztaló bírálatok után szólalt meg a megtámadott fél, Kováts Gyula, azon 53 lapnyi füzetben, melyet most közelebbről ismertetni akarok. A »Felelet« természetesen nem maradhat a defensiv állásponton, igen sok helyütt offensivába megy át, mert hiszen saját álláspontját csak úgy védheti meg Roszner ellen, ha ez utóbbinak álláspontját megdönti. Kováts a megtámadott pontokat sorra veszi s azokat szerintem a legtöbb helyen tökéletesen meg is védi< miközben Roszner müvére több kemény, de jogosult vágást mér. Csak a nevezetesebb pontokat érintve, kimutatja Kováts, hogy Roszner Szent István törvényének egy pontjából (I. 27.) »a contrario« argumentál, amivel pedig egy jogintézményt bizonyítani nem lehet, s még ez argumentálás sem helyes (7.);' a nőrablásnak az adás-vevés fogalmával, a fejváltság behozatala útján való egybekötése nem állhat meg (9.); következketéseiben több helyen saját magának ellentmond (i2.,_ 19., 34., 42., 48.); ^ az okiratok nyelvét sem érti (14., 15., 27.); Kálmán király törvényének jelentőségét nem helyesen magyarázza (21., 22.). De talán elég is lesz ennyi azon eredmények felsorolásából, melyeket Kováts a Roszner művére épen nem kedvezőleg ekképen összegez: wSzerző a kellő jogi készültség híján fogott munkája megírásához. Ehhez járul, hogy miután az okiratok szövegét nem érti meg, a kútfőket sem tudja kezelni. Tetézi ezeket azzal, hogy önmagának lépten-nyomon ellentmond. Majd a logikája, majd a memóriája hagyja cserben.« (52.). Meglepő eredmény a Pulszky és Károlyi ösmerte-