Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-11-11 / 46. szám

ruházza; mi gondoskodtunk tanáraink képzé­séről, mi adtuk e qualificátiót: s a legújabb törvény mindkét jogtól egyformán megfoszt); elbocsáthatjuk tanárainkat, de csak a vallás-és közoktatásügyi miniszterhez tudomás végett felterjesztett fegyelmi szabályzatok alapján és azon kikötéssel, hogy az ilv fegyelmi eset az indokolt Ítélet közlése mellett haladéktalanul feljelentendő, s hogy az elmozdítást kimondó itélet közzététele és szigorú megtartása iránt a vallás- és közoktatási miniszter intézkedik; választhatunk iskolai gondnokokat, felügyelőket, de a miniszter megbízottja által bármikor meg­látogattathatja a tanintézeteket, az iskolák fel­szereléséről, az oktatás eredményéről, valamint általában arról, hogy a törvények és törvényes rendeletek megtartattak-e, ez úton is egyenes tudomást szerezhet ; a tanítók számát szabadon meghatározhatjuk, de bármely középiskolában nem lehet a rendes tanárok száma kisebb az ebben fennálló osztályok számánál; szabadon állapíthatjuk meg a tanítás ratióját, normáját és ordóját vagy a legújabb törvény fogalmazása szerint szabadon állapíthatjuk meg a tantár­gyakban az egész tanfolyam alatt elérendő vég­célt és a tanítandó ismeretek mértékét, a tan­rendszert, a tantervet és a tankönyveket, de mind­ezt nemcsak esetről-esetre kötelesek vagyunk a miniszternek bejelenteni, hanem kötelesek va­gyunk a mértéket a közoktatásügyi miniszter rendelkezése és közvetlen vezetése alatt álló in­tézetekbe behozott intézkedésekhez, mint mini­mumhoz, alkalmazni ; — a tanulás terén is bizto­sítva van szabadságunk, de a törvény szabja meg azon feltételt, hogy ki léphet felsőbb osz­tályba, ki nem javíthatja osztályzatát s az érett­ségi vizsgánál a kormányképviselő nem csak passive, de egészen active gyakorolja ellenőrző, sőt esetleg az érettségi bizonyítványokat érvény­telenítő működését. Egy szóval — bírjuk a nevelés terén az önrendelkezés jogát, de csak azon feltélel alatt, ha mások rendelkezését követjük, ha vezérlő gondolatainkat más vezérlő gondolatjaihoz, mint minimális követelésekhez, alkalmazzuk. Autonó­miánk a nevelés terén, kell, hogv ezt nviltan bevaljuk: tulajdonkép látszólagos. Ez tény; és tény az is, hogy mi minden komolyabb actió nélkül belenyugszunk a viszo­nyok ezen változásába, sőt mi több, vannak egyes intézetek, melyek állami segélyért még a csonka önrendelkezési jogot is megcsonkítják azon lekötelezettségük által, hogy a vallás- és közoktatási miniszter rendelkezése és közvetlen vezetése alatt álló középiskolák tantervét alkal­mazzák, hogy szerződésileg lekötik a minisz­terrel szemben magukat tanáraik fizetésének minimumára. S vájjon emez inkább passiv belenyugvás, ezen önkénytes engedmény nem önkénytes jog­feladás, küzdelemteljes multunkkal szemben nem önmagunknak megtagadása, hogy ne mondjam, önárulása ? Nem hiszem, hogy a jövő kor, hogy utó­daink ily kemény váddal fogják a közel mult és a jelen kor féríiait illetni. Ok nálunknál világo­sabban és tárgyilagosabban fogják méltányolni azon tényezőket, melyek önmegadó — oly sok belső küzdelemmel járó tevékenységünknél hatá­rozók voltak. S e tényező a culturállamnak esz­méje., a nemzeti nevelésnek szerit ügye. S ez eszme, ez ügy nem a jelenkornak szüleménye. A renais­sance s így a reformátió egyéniségi elvének szoros következménye ez. A beállott reactió egyházi és állami téren a hierarchismus és tyrannismusnak kedvezett s a protestánsokat a békekötések kieszközlésére és azok sáncai mögé való vonulásra kényszerítette. Az elv azonban természeténél fogva ki nem halhat. Nevezetesen a philosophia világító ereje új életre ébreszté. A felvilágosult absolutismus az állam számára a rendőri és jogbiztosító leiadat mellé a cultura­lis feladat megoldását tűzte ki, a culturállam eszméjét absolutistice kívánta megvalósítani; a francia revolutióban legzajosabban és mégis oly abstract módon nyilatkozó emberi jogok követe­lése közvetítésével felébredtek a népek és nemze­tek önrendelkezési joguk tudatára, a rang és felekezeti különbségek fölött gvőzelmeskedő O a j állampolgári jog és kötelesség eszméjére, jog­körükbe vonva a culturalis célok érvényesítését. — Hazánkban ez utóbbi irányzat termékeny •j ^ talajra talált. Az alkotmányáért századokon át küzdő nemzet ez önrendelkezési eszmében alkot­mánya kiépítésének zálogát ismerte tel, s a culturalis célok saját hatáskörébe való vonásá­ban nemzeti Jetének biztosítékát látja. Nincs mit csudálkozni tehát a fölött, hogv ' O J az 1790/1. országgyűlés a nevelés ügyét, mint a culturalis haladás legfontosabb tényezőjét, saját hatáskörébe kívánta bevonni és a József-féle centralisáló s germánisáíó, tehát nemzetellenes irányzatából egy valódi nemzeti irányba terelni. A koronázási diplomába felveendő 22-ik pont őseink eme tendentiáját teljesen megvilá­gosítja. Esküvel fogadja O Felsége eme pont szerint, hogy sem ő, sem utódai soha sem fogják az ifjúság nyilvános nevelésének rend­szerét saját teljhatalmukból meghatározni, sem pedig bármely udvari commissiónak vagy bár­mely udvari vagy külföldi hatóságnak alárendelni, hanem eljárnak az országgyűlés által megállapi-

Next

/
Oldalképek
Tartalom