Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-11-04 / 45. szám

S tudjátok-e, hogy mi legyen az erősség és ékesség, melyet fel kell öltöznötök, hogy örök éltetek legyen e földön ? Megmondom. Véssétek, zárjátok szíveitekbe jól, hogy soha ki ne törölje onnan a felejtés. Ti jó anyák,! oltsátok kicsiny gyermekeiteknek szívébe ez ékességeket kitörölhetlenül; ti apák! hagyjátok végrendeletül fiaitoknak s unokáitoknak, mint szent örökséget a tántoríthatatlan hűséget szentegyházunk, vallásunk iránt, s élénk tudatát annak, hogy e földön s egyházon kívül nincsen számunkra hely; áldjon vagy verjen sors keze, itt élnünk, halnunk kell! A másik ékesség, mely a mi erősségünknek alpköve: az áldozatkészség. Ezt is fel kell öltöznötök s meg is tartanatok, ha élni akartok. Tekintsetek csak szét magatok körül! Hazánk s különösen prot. egyházunk minden temploma, minden iskolája, minden jótékony intézete áldozatokból, legtöbbnyire véres áldozatokból alapult, tartatik fenn s kell is fentartatnia mindörökké. Bizony nekünk protestánsoknak oly sokszor vérünk az eső, lelkünk a meleg, szivünk az a mag, a mit vetnünk kell, hogy fenállhassanak iskoláink, templomaink s jótékony intézeteink. Ez a mi dicsekvésünk! Ki ne engedjétek aludni azért atyámfiai! kebletekből az áldozatkészségnek szent lángját, hadd égjen, hadd lobogjon, mert ez a protestantismusnak jeltüze! Még csupán egy erősségről, egy ékességről akarok szólani előttetek, s ez az egyetértés. Régi és örök igazság, hogy egyetértés által a legkissebb dolgok is megnövekednek s egyenetlenség által a legnagyobbak is szétzüllenek. Összetartsatok azért atyámfiai! egy lélek vezessen benneteket minden tetteitekben. Higyjétek el, ha egyetértetek, bár kevesen vagytok, de a pokolnak minden kapui sem vehetnek rajtatok diadalt! Felöltözvén így^ az apáink vallásához való törhetetlen ragaszkodásának, áldozatkészségének s összetartásnak ékességeit, küzdjetek továbbra is hiven, kitartással és becsülettel. Küzdjetek e kisded hajlékért, hogy álljon ez dicsőségben, álljon mindaddig, »míg az ezüst Dunának nagy tükörén egy honfi szem pihen, magyar lakik a parton s a hazának csak egy romlatlan gyermeke leszen!« Ki ne engedjétek aludni az evangélium szövétnekét, hadd világítson s melegítsen ezután, mint száz éven át, s hivassa magához a megfáradtakat és megterhelteket, mint pásztortűz az éjjeli vándort! El ne engedjétek némulni apáitoknak drága nyelvét, hanem hirdessétek, hirdessétek a házfedelekről, hogy mindenek lássák, tudják s megismerjék, hogy a föld, mely bennünket táplál és éltet ád, magyar hazánknak szent földje ! Ha így cselekesztek, ha így küzdetek továbbra is: még jönni kell, higyjétek el, még jönni fog egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez száz-ezrek ajkán! Igen! még jőni fog! Mit mondok, ? hogy jöni fog ? Hiszen már itt van ! Nem látjátok, mily szépen, mily dicsőén derül fel hajnala, s mily biztatólag hinti reátok bibor sugarait ? Serkenjetek fel azért, serkenjetek fel mindnyájan! Felragyogott a hajnal egy szebb jövőnek hajnala fennragyog! S ragyogását nemcsak az én erőtelen szavaim hirdetik, hanem miként dalos madár a nap feljöttére még ezen orgona*) is megszólal, ez is hirdeti, erősíti s bizonyítja, a mit én mondok, hogy a bonyhádi református egyház nem volt, hanem lesz ! Ámen. György László, hidasi ev. ref. h. lelkész. *) Az egyház ugyanis közadakozásból egy fiszharmoniumot vett, mely ez ünnepen szólalt meg először. RÉGISÉGEK. Egy vallási-vita a XVII. századból. Fia a XVII. század vallási állapotáról, különösebben annak egyházi irodalmáról szólunk, lehetetlen nem említenünk annak egy sajátságos, nevezetesen vitázó irányát. Sőt akkor sem nagyon tévedünk, ha kimondjuk, miszerint e század vallásirodalmi termékeit majdnem kizárólag vitázó művek alkotják. S ezen épen nem lehet csudálkozni. A térítés sikere, mely a XVI. század vége felé s még a XVII. század első tizedében, is a protestánsoknak, később pedig Pázmán felléptével s különösen a XVII. század második felében a katholikusoknak termett gyümölcsöket, nem maradt következmény nélkül. A pártok nemcsak szóval, de íráshan is igyekeztek álláspontjukat védelmezni s az ellenpárt nézeteit, tanait megcáfolni. Különösen a Pázmán felléptével katholikus részről megindult térítői mozgalom s e félnek az elért sikerből támadó s minden eszközt felhasználó törekvései hívták ki a megtámadott fél jeleseit a szellemi harcra. Megindulnak tehát a viták, melyek sokszor a legnagyobb elkeseredettséggel folynak és a vitázó felek annyira végletekig engedik olykor-olykor magukat ragadtatni, hogy nem ritkán a komoly ügyhöz épen nem méltó tisztességtelen kifejezéseket, elnevezéseket sem kímélik. Ilyen nevezetes volt p. o. Pázmán vitája Alvinczi Péterrel, Sámbár Mátyás jezsuitáé Czeglédi Istvánnal. De ezeknél sokkal fontosabb az, mely Sámbár Mátyás és Pósaházi János között folyt, még pedig egyrészről terjedelménél fogva, a mennyiben mellettük Kiss Imre jézsuita és Vásárhelyi Matkó István lelkipásztor is egyidejűleg részt vettek benne; másrészről azért, mivel huzamosabb ideig s a lehető legnagyobb elkeseredettséggel folyt. Mielőtt azonban a vita lefolyását adnám, célszerű lesz a személyeket röviden megismertetni. Sámbár Mátyás jézsuita szül. 1617-ben április 27. Zágrábban. Szép tehetséggel volt a természettől megáldva s így tanulmányait sikeresen végezte. A jézsuita rendbe lépvén, nagy térítői munkásságot fejtett ki Magyar- és Erdélyországban. Hagyomány szerint mintegy 12,000 lelket hódított meg 30 évi működése alatt. Túlzás jellemzi műveit, s hevesvérüség szóvitáit. Mint a História Diplomatikában fel van róla jegyezve : egy vitánál — Vásárhelyi M. Istvánnal — fogadásból két fogát vesztette el. Művei közül a nevezetesebbek az alább leírandó vitánál felemlíttetnek. Meghalt 1685. febr. 14. Pósaházi Jánös szül. 1623-ban Sáros-Patakon, hol atyja prédikátor volt. Tanult Utrechtben s tanulását végezvén, 1653-ban hazajött. A pataki kollégiumban alkalmazást nyervén, bölcsészeti előadásaiban Aristotelest, a theologiában Boetiust követte, míg Cartesiust és a theologus Cocceiust engesztelhetetlenül gyűlölte. Mindkét szak irodalmában jeles munkás volt. 1661-ben a Rákóczy udvar engedelmével befészkelvén magukat a jézsuiták Patakra, folytonos harcban állott velük, majd 1672-ben a kollégium kezükbe is került és Pósaházi a tanulók egy részével Gyula-Fejérvárra ment, hol a régi kollégiumban helyezkedett el. Műveinek egy része a philosophiai, másika pedig a theologiai irodalom körébe tartozik. Meghalt 1686. május 3. Gyula-Fejérvárott. Kis Imre jézsuita szül. 1631-ben N.-Szombatban. A jézsuita rendbe lépvén, II. Rákóczy György özvegyének Báthory Zsófiának gyóntatójá lett Sáros-Patakon, s az