Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-11-04 / 45. szám

nem láthatja, előtte meg nem jelenhet halálos veszedelem nélkül. Emlékezzünk csak a jelenetre a Hóreb hegyénél, vagy Jákób nyilatkozatára, melyet fentebb említett álma után tett, i. Móz. 32, 30: »látám az Istent színről-színre, és nem halék meg« — természetesen csak álmában látá az Istent színről-színre, s azért nem hala meg, vagy emlékezzünk végül Péter nyilatkozatára : »Eredj én tőlem Uram, mert én bűnös ember vagyok !« Azt hiszem, ezek eléggé illusztrálják a Jehovah és az ember közt levő óriási távolságot, mely kizár minden közvetlen érintkezést közöttük. Az emberi lélek pedig vallásosságra van teremtve, Isten után sovárog, hozzá vágyik, vele életközösséget óhajt folytatni, akaratát kutatja, hogy azt teljesítse. A mint az ember az én és világ között levő fájdalmas ellentétet az Istenben és Isten által kiegyenlítette, s így magát Istennek feltétlenül alárendelvén, a világ nyomásától megszabadult s békéjét, boldogságát megtalálta az Istennel való közösségben, akaratának feltétlen teljesítésében : innét kezdve az ember legfőbb törekvését az Isten akaratának megtudása kellett, hogy képezze. Egy nép sem tette annyira függővé minden viszonyát Istentől, mint Izráel, hiszen tudjuk, hogy míg más népek inkább csak a természeti tüneményekben szemlélték az isteni hatalmat, addig Izráel úgy fogta fel Jehovaht, mint a nép tulajdonképeni királyát, s általában a sémi népek úgy fogták fel Istent, mint a népek sorsának intézőjét. Egy nép sem tette boldogságát annyira függővé az Isten akaratának teljesítésétől, mint Izráel. Egy nép sem érezte tehát nagyobb szükségét annak, hogy ismerje Isten akaratát, mint Izráel. Igen, de mikor Izráel Istene, a szent Jehovah oly megközelíthetetlen, oly tündöklő fényességben lakik, hogy embernek szeme azt ki nem állhatja, halandó azt meg nem közelítheti; igen, de mikor Izráel így kénytelen felkiáltani : »Ne halljam többé az én Uramnak Istenemnek szavát; és az ő nagy tüzét többször ne lássam, hogy meg ne haljakcc : hogyan tudható meg az ő akarata? Mindjárt a következő 18-ik versben ott van rá a felelet az Úr szájába adva : »Prófétát támasztok nekik az ő atyjokfiai közül, és az én igémet adom annak szájába, és megmond nékik mindeneket, a melyeket parancsolok néki.« Tehát prófétára azért van szükség, mert Jehovah a fent elmondott oknál fogva közvetlenül nem érintkezhetett, hozzá nem szólhatott. Igen, de most meg már az a kérdés merült fel, hogy hát azzal a prófétával, a kit akarata hirdetésére választott Jehovah, hogyan érintkezett, mikép mondta meg neki a maga akaratát, hogyan hívta el ? Mert hiszen utóvégre is, az a próféta is ember volt, csak olyan ember, mint más, hát ő hallhatta a Jehovah szavát, ő láthatta az ő nagy tüzét, és azért mégsem halt meg ? És épen ez adja meg az álomban történt prófétai elhivatásnak magyarázatát. Az, a kinek lelkét az Istennek a világ kezdetétől fogva munkás lelke, a hitnek, az emberiség üdvének dicső bajnokait ihlető Szent Lélek a vallási dolgok iránt különösen fogékonynyá tette ; nagyon természetes, hogy az különösképen sovárgott Isten után, lelke egész hevével törekedett akaratát megismerni, epedő vágygyal óhajtott vele egyesülni. Igen, de ez lehetetlen volt, át nem törhető gátként ott állt a Jáhvéról való felfogás. Áz isteni lélek szárnyakat adott az Isten után sóvárgó léleknek, felemelte a dicsőséges thrónusig és a fényes láng megégette a szárnyakat, és a feltörekvő lélek a földre zuhant a gyarlóság terhe alatt. Nem találjuk-e egészen természetesnek, ha ez a lélek álmában érte el azt, a mitől ébren eltiltotta a Jehováhról való felfogás? Drasztikus, de igaz az a magyar közmondás, mely köriil-belül azt jelenti, hogy a mit az ember nagyon szeretne elérni, de messze van tőle, azt eléri álmában. Igen, az álom által elhívott prófétákat is ugyanazon isteni szó hívta el, mely azt a kivel szemtül-szembe szólott az Isten, csakhogy arra a hangra, mit egy Jesajah ébren is meghallott, Sámuel még álmából is felrezzent. Ennek igazolására nem kell egyebet felhoznom, mint azon körülményt, hogy az álom leginkább akkor szerepel, mint a prófétai elhivatás eszköze, mikor a köztudat Jehovát leginkább megközelíthetlenné teszi. Az előzőket elmellőzve, jellemző erre vonatkozólag Sámuel első könyvének 3—ik fejezete, mely^ Sámuel elhivatását irja le. Háromszor is szólítja őt az Úr álmában, s ő mindig felrezzen s Élihez fut, mert »még nem szokott vala az Úr szavához.« Végre Éli magyarázza meg neki á dolgot, s mikor aztán negyedszer is szól hozzá az Úr, csak akkor hallgatja meg annak beszédét. »És eszébe vevé az egész Izráel népe, hogy Sámuel az Úrnak hívséges prófétája volna.« Áz egész előadásból nyilván kitetszik, hogy akkor az ilyen álomlátás közönséges volt, s az volt az általános felfogás, hogy Isten a maga akaratát álomban közli. Hogy Éli, mikor Sámuel álmából felrezzenve, hozzá fut, azt hivén, hogy ő hívta, mindjárt gondolja, hogy mi van a dologban ; az a megjegyzés, hogy Sámuel nem szokott még az Úr szavához; hogy mihelyt álma köztudomásúvá lett, eszébe vevé egész Izráel, hogy ő próféta: mindez azt mutatja. Nagyot változott e felfogás később. Jóeltől el egészen Malakiásig egy próféta sem említi, hogy őt álomban hívta el az Isten. Ebből azonban épen nem lehet még azt következtetnünk, hogy ekkor már senkinek sem jelent meg az Úr álmában, vagy hogy ezek a próféták az ilyen elhivatást már semmibe sem vették volna; sőt ellenkezőleg, csak az bizonyos, hogy az álom ekkor már nem nagy szerepet játszott, a mit megmagyaráz a Jáhvéról való felfogás megváltozása. Ha Jeremiást olvassuk, első tekintetre úgy tetszik, hogy ő bizonyos fokú kicsinyléssel beszél az álomról. »A mely prófétánál álom vagyon, beszéljen álmot; a kinél pedig az én igém vagyon, beszélje az én igémet igazán; micsoda hasonlatosság vagyon a polyva és a búza között ?« Olyan éles ellentétet állít fel az álom és az ige között, mintha ezek egymást feltétlenül kizárnák, s álomban nem vehetné senki az Istennek igaz igéjét. De ha tovább olvassuk e fejezetet, a 32-ik versből kitűnik, hogy a próféta itt a hazug álom ellen kel ki ily erősen, s így hallgatása által megengedi feltételezni, hogy voltak igaz álmok is. Tekintetbe véve azt, hogy az ezen korbeli kiváló próféták a hamis próféták szájába adják a szavakat: »Álmot láttam, álmot láttam !« s hogy Jeremiás is ezekre van tekintettel fentebbi nyilatkozatában; a következőket állíthatjuk: a) Az álomnak, mint az Isten kijelentési eszközének hitele ekkor is még igen erős lábon állott, különösen a nép előtt, ezért dicsekedtek a hamis próféták álommal; b) Ezt a profetismus virágzó korszakának nagy prófétái is elismerik ilyenül; de saját maguknak álomban történt kijelentéséről soha sem beszélnek. Lőn azonban, hogy mind ritkábbá lett az Úrnak szava Izráel fiai között. Az a szellem, mely a prófétákat éltette, lelkesítette, lassan-lassan kezdett kihalni. Az élő, lelkes prédikációkat felváltották az irások, a prófétákat a Lévi fiai, az élő ige hirdetőit az irott ige magyarazoi. És ez olyan természetes. Jehovah megtett a maga népéért mindent, hogy az Ígéretekre méltóvá legyen. Hasztalan. A csapások nem törték meg a keménynyakú