Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-09-30 / 40. szám

elosztva = 31 és marad még 3 ; ezt is felírva = 3 13/4

• »A 3

/4

itt tört!« holott a 3 — egész még pedig dió, a 4 pedig fiú ! Igazán jó, hogy az iskolai képtelenségekből a tanulók keveset visznek az életbe. Mérési ismeretekről ne is szóljunk ; a nép legegyszerűbb mérést végrehajtani nem képes házában, kertjében, mezején, holott szüksége volna rá. A földrajz sokhelyütt csak névtár, jobb esetben térképi leolvasás, emelkedések, vizek, életmód stb. kellő ismertétese nélkül. Azt már kivánni is merészség, hogy a földrajz első elemi ismeretei lehetőleg a szabadban szereztessenek. Rousseau-t e tekintetben követni nem vagyunk hajlandók; ő, a szegény érje be azzal, hogy szabad elveiért átkokkal újítjuk fel emlékét. Az elsajátított névtárnak vajmi csekély hasznát veszi a nép. A terményrajz — ha elővétetik — már annyiban meddő, amennyiben pl. a növénytan körében egy-két növényt is alig vizsgál meg a tanuló, nem ismerkedik meg a mérges növényekkel, a kerti növények ápolási módjával. Általában példányok megfigyelése hiányos — a tanítási sietés, kényelem és tanszerek hiánya miatt. A vizsgálat eltakarhatja e hiányokat — ha csak folyékonyak és hangosak a feleletek. Egészségtani ismeretek még mindig ki vannak zárva az elemi iskolából. Kórház, temető s házi nyomor bizonyságai annak, hogy a nép nem tudja egészségét becsülni, hanem rongálja étel-itallal, babonával s észszerűtlen munkával. Némely tanügybarát az életreszóló ismeretek elégtelenségével szemben azzal vigasztal másokat, hogy hát »az iskola nem adhat mindent«. Ez valóban igaz is. Ámde azok a tanügybarátok, mialatt »mindenről« beszélnek, a kevésről is megfelejtkeznek ; megfelejtkeznek arról, hogy az elemi iskolákban az idő 16 jegyű számokkal, összetett mondatokkal sőt tantárgy másolással pocsékoltatik el. Megfelejtkeznek Kiválóan arról, hogy a nép amolyan vigasztaló phrázisokkal meg nem nyeretik a népiskola részére, hanem inkább az életben értékesíthető tanítással. Említett g}Mrlóságok s hiányok valóban sötét vonalak a tanügy színképében ; nem kedveznek a nevelés feladalának és különösen a népnek iskolázási ellenszenvét nem csökkentik. Pedig csökkenteni kell, nem csak a törvény szigorával, hanem életre szóló tanítással is. (Folyt, köv.) Fabriczy János. T Á R C A. Orbán József sárospataki tanár önéletrajza. (A sárospataki főiskola évkönyvéből.) Önéletrajzot írni nehéz feladat. Annyit tenne ez, mint erkölcsi tükröt tartani magunk elébe saját életünkről; latba vetni alanyiságunkat, erkölcsi értékünket, munkásságunkat azon bölcs tanács nyomán: »ismerd meg magadat,« s azok felett szigorú bírálattal részrehajlatlan ítéletet mondani. Nem tagadom, hog}' mindezekre kész, sőt képes is belső bíránk, a lelkiismeret. De az is igaz, hogy egyéni felfogásunk, nézeteink, talán hiúságunk vagy gyarlóságunk, sőt néha épen szerénységünk is, igen könnyen tévútra vezethetnek bennünket, s a kép, melyet rajzolni akartunk, vagy hizelgőbb lesz, a mi öncsalódas, vagy homályosabb, hiányosabb, a mi vétség önmagunk ellen. Azonban másrészről az is igaz, hogy a jelentéktelen élet is lehet sokszor tanulságos és figyelemreméltó; lehet bizonyos befolyással saját körében a kor eseményeire is; mely befolyást vagy tanulságot az általánosságban mozgó történelem könnyen eltévesztene szeme elől, ha arra a szereplő egyén saját maga rá nem mutatna. E szempontból kétségkívül óhajtandó volna, hogy minden egyén, ki a nyilvános élet terén működött, vagy saját korában kisebb-nagyobb szerepet játszott, saját életrajzát önmaga írná meg, s abban, saját élettörténetén kívül, azon egyéni benyomásokat, melyeket reá a kor feltűnőbb eseményei, vagy egyes társadalmi mozzanatok részletes nyilatkozatai tettek, híven, igazán, részrehajlatlanul följegyezné. Ez nemcsak leghívebb forrása lenne a történelemnek, hanem sokszor intő és tanító például is szolgálhatna az utókornak. így egy valódi jó sem veszne el a társadalomban, s egy nemes eszme sem tűnnék el nyomtalanul. Nekem nincs szándékom és célom jelenleg ily önéletrajzot írni, mert arra több idő és lelki nyugalom kell, mint amennyivel én jelenleg rendelkezem. Lesz idő talán jövőben, midőn erre is kiterjeszkedem, s a mozgalmas félszázadra, melyet öntudatosan keresztűléltem, egy futó pillantást vethetek. Most elégnek tartom életem főbb mozzanatait s munkásságom szerény eredményét rövid vonásokban előadni. Születtem 1818. november 21-én, Nagy-Barcán, Borsodmegyében. Atyám, Orbán István, népiskolai tanító volt, s emelkedett lelkű s klasszikus műveltségű ember, ki hat évet végzett az akadémiai pályán, Sárospatakon, s mint ilyen ment ki Sajó-Vadnára tanítónak, hogy ott a papi pályára készüljön; de körülményei e céljában megakadályozták. Anyám, Kazai Éva, egyszerű polgári családból származott nő volt, mély vallásos érzésű, nemes jellemű, gondos anya, s azon ritka házi nők egyike, ki képes volt kevésből sokat teremteni, s tíz tagból álló családját igen csekély jövedelemből, gondossága és munkássága altal, tisztességesen fentartani. Vallásosságán nyugvó, soha el nem csüggedő lelki nyugodtság, s örökös vidám kedély volt jellemvonása, folytonosan verőfényes jó egészség s 90 éves nagy életkor osztályrésze. Azt hiszem, tőle nyertem én is erős hitemet a gondviselésben, jó kedélyemet s életkorom 70 éves s még talán néhány évre terjedhető osztályrészét. Nyugodjanak békével az áldott jó szülék szent hamvai a régen betakart sír csendes kebelében ! !! Első nevelésemet, jó atyám vezetése alatt, a nagybarcai népiskolában nyertem, 1824-től 1830-ig. Magyarország óriás haladását e félszázad alatt semmiféle más tényező nem tünteti előnkbe oly híven, oly élénken, mint a népiskolai nevelés fejlődése és ezen korhoz viszonyított haladása. Nincs itt hely, sem idő, hogy elmondjam, miket tanultunk mi akkor a népiskolában. Csak annyit említek meg, hogy azok, a miket tanultunk, nem arra való-k voltak, hogy az ártatlan gyermeki szívekbe a mindeneket szerető Isten, mint édes atya iránti tiszteletet és szeretetet beoltsák, vagy az ismeret és tudás iránti vágyat fölébreszszék; hanem e kor kegyetlen orthodoxiája arra törekedett, hogy már az ártatlan gyermek rettegjen és reszkessen azon úr előtt, ki a magas khérubimon ül és regnál az emberek felett, mint a földesúr regnál rabszolga jobbágyai felett itt e földön. Erre nevelték akkor a gyermekeket. Élénken illusztrálja ezt az akkori »Vallásra való bevezetés«, mely telve volt a legvadabb orthodoxiával; a „Szentlústória", melynek egy borzasztóan kegyes elmélkedése így végződött : „IVem szégyen lem, Jézusom, hogy a te ebed vagyok, ugat-