Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-09-30 / 40. szám

művészét maga az jgazsag. És az igazság ha szeretettel, értelemmel, hatással van előadva, nem lesz annál inkább igazság ? ^A vallás maga is egy mestermű, mondja Vinet és az ő legmagasabb sterájában szentesíti a művészet méltóságát és jogait: a vallás nem bízik első felhevülésünkben, első törekvéseinkben, hanem folytonosan a gondolkodásra, elmélkedésre hivatkozik, visszautasítja az ösztönt.« A mi régi, szigorú katedrai theoreticusaink is különösen kiemelték a művészet kitűnőségét és méltóságát. »A szónoknak semmit se szabad elhanyagolni abból, ami őt hallgatói előtt kellemesebbé teheti« mondá Le Faucheur. »Sokan azt hiszik, mondja Ostervald, hogy a külsőt szabad elhanyagolni, mert ez azt teszi, hogy mi az embereknek tetszeni akarunk inkább, mint őket tanítani. Es helyesen volna mondva, ha Isten és a természet mindent tökéletesen adott volna meg nekünk, de mikor a természet a rossz szokás által el van rontva, vissza kell azt vezetni.... Nevetséges volna, ha midőn azt hisszük, hogy több haszonnal szólhatunk egy bizonyos módon, még se úgy beszélnénk. Én azt hiszem, hogy bűn volna nem úgy szólni.« És ha szabad a mult ezen tanúságaihoz a mai kor egy nagy prédikátorának, egy a beszéd művészetben bevégzett mesternek a tekintélyét is csatolnom, azt mondja Coquerel: »Az ékesszólás isteni ajándék.« De meghazudtolná mennyei eredetét és egészen földivé tenné magát, ha minden jogot védene, csak a hitét nem, mindenre oktatna, csak a kegyességre nem. Egy lelkész se menthető, ha elássa e talentumot a földbe, melyet tapos, mikor a szószék felé megy és belőle semmi hasznot se merít.... Ha isteni adomány, használjuk fel azt az ő szolgálatára. Minden tevékenységre, minden kegyelmekre gondolt szent Pál, a melylyel csak gazdagíthat az Isten egy lelket, mídőn hatalmas rövidséggel e szavakat irta: »Ne oltsátok ki a szellemeket! Kioltjuk pedig, ha netn ragyogtatjuk azt.tc Van hát a predikálásnak egy művészete, egy elmélete, az evangéliumi igehirdetés gyakorlatára vonatkozó szabályoknak egy összege, egy homiletica. Én nem vagyok a szabályoknak bálványozója. Ezek az abstractiok, ezek az eszményi beszédre vonatkozó általánosságok bizonyos hogy inspiratióul nem szolgálhatnak, egy meghatározott beszédnél, egy bizonyos időben, egy bizonyos tömeg között. De ezért hasznosoknak tartom e szabályokat, mert azok sok különleges tapasztalatoknak öszszegét foglaljak magokba, a tényeknek és gondolatoknak oly tekintélyes egészét mutatják fel, melyeket nagyon jó tudni. Ha nincs is positiv értékök, van íegalabb negatív, mert megakadályoznak az első föllépéskor, az első órán való tapogatózástól és tévelygéstől, ez a fiatal kezdő prédikátorra nézve egy bizonyos anticipált tapasztalat, egy folytonos: vigyázz! Én különösen úgy vélekedem, hogy a homileticát mindenek előtt élet és tapasztalással kell tanítani. Ez azt teszi, hogy keresztyén katedráink nagy mestereit folyvást szemök elé állítva szándékozom önöket a prédikálás művészetébe bevezetni. Az igazságnak hosszas, figyelmes megtekintése már egy tanítás, egy erő. A beszélés ép és hatalmas műveinek szemléléséből ihletést meríthetünk. Es e mesterműveknek mi bőviben vagyunk. Hanem én csak a prot. szónokokat állítom önök elébe. Ez mindnyájunkra nézve, mint én reám, örökre egy termékenytanúság és fiúi örömek forrása leend. A mi egyházunk a beszéd egyháza, ez vissza helyezte a szószéket az ő tiszteletes helyére, a szószéket t. i. a szabad meggyőződést. »A i eformatio dicsőssége az, mondja Vinet, hogy visszaállította az igehirdetést az egyházban. Mennyivel nemesebb lett, hogy a pap a varázslat egy nemévé vált rítusok celebratioja helyett, a tudománynak, a gondolatnak, az igének, a harcnak hirdetőjévé lett.« A reformatio a beszéden alapult és általa fejlődött. A nagy és bátor Luther és nemes barátja Melanchton, a beszéd által lettek hódítókká. »Az, a mire a vallásos buzgóság lelkesít, kiált fel de arte dicendi declamátió-jában Melanch -ton, úgy tekintendő, mint Krisztus és az egyház egyetemes érdeke iránt való kötelesség, hogy tanuljunk jól beszélni.« A reformátió kezdetén hangzik Calvin, Farel, Viret, Béza szava. Ismerjük Bézának azt a híres epigrammját, mely oly szépen jellemzi Calvin tudós beszédét, Farel menydörgő szavát és Viret kenetes előadását: Gallica mirata est Calvinum Ecclesía nuper, Quo nemo docuit doctius; Et quoque se nuper mirata Farelle, tonantem, Quo nemo tonuit fortius; Et miratur adhuc fundentem mella Virelum, Quo nemo fatur dulcius. És történetünk minden korából, a szomorú, mint a viszonylag boldog napokból oly nevek tolulnak ajkamra, mint a minők egy Dumoulin, Mestrezat, Daillé, Drelincourt, Le Faucheur, Claude, Amyraut, Supperville . Beausobre, Saurin, hogy katedráink mai fényes neveit ne is említsem. Dicső hagyomány uraim! melynek szemlélése biztató és bátorító. Először a hit szempontjából, mert ezek a kitűnő keresztyének ezen egyedüli és kiváló gonddal beszéltek és cselekedtek : Isten dicsőségére ! Azután az ékesszólás szempontjából is. Mert én nem oszthatok bizonyos tudományos előítéleteket a mi predkátiorainkkal szemben. Igaz, én is elismerem azt a nehéz vádat, a mit Bossuet mondott Calvinról: sirálya szomorú.cc Álért minden szónokunkról el lehet azt mondani bizonyos mértékben. Igen is, irályok szomorú; mert azok az üldözés és vértanúság között írtak magasztosan, nemesen, mindig Isten színe előtt, és nem gondoltak arra, hogy beszédüket hiúságos cifrázatokkal felderítsék. Minden beszédök egy tény volt, és a kereszt alatt beszélvén, siettek és mentek egyenesen a lelkiismeret felé. Á fajdalom e hagyományában találok én magamnak egy erősítő ízt, beszédünk számára pedig, világi kutatásaink közben egy szigorú hegyes ösztönt, melyet üdvös mindig érezni. Ne feledjünk el még néhány tisztán homileticai értekezést se, melyeket prédikátoraink hagytak hátra a katedrai ékesszólásról, ilyennek : l'action de l'orateur Le Faucheur-tól. De la composition d'un sermon Claudtól, L'avis sur la maniet de precher La Blacette-től és de l'exercice du ministére sacré Ostervaldtól. * * * Reménylem uraim, hogy ez oly vonzó tanulmányokban önök figyelemmel kisérendnek. Együtt fogunk munkálkodni egy becsületes, jó szívvel. Ez előttem egészen új pályán önök elnézők lesznek irántam. Én kérem az önök közreműködését, ha szabad rokonszénvét és szeretetöket. Viszont azt kérdik tőlem, hogy hát én mit hozok önöknek? Mit hozok uraim?... Először is nem hozok oly mély, oly teljes tudományt, mint a minőt szeretnék. Bizonyos, hogy a theologiai tudományokkal mindig foglalkoztam, és mindig érdeklődtem irántok azon időktől kezdve, midőn Montaubanban a theologiát végezve Németországba mentem, ezután pedig a mi szeretett strasburgi fakultásunkon tanulva előbb a licentiatus, azután pedig doctorátus fokozataival ajándékoztattam meg. Azonban a lelkészi foglalkozás közt nagyon nehéz magunkat egészen és úgy mint szeretnők, a tiszta tudománynak szentelni,