Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-09-23 / 39. szám

magában, melyről kamataival: az élet munkája eredményével kell majdan számot adnia. Azért kapta, hogy működjék, hogy munkálkodva tökéletesedjék. Abban különbözik csak a többi teremtménytől, hogy működését szabad akaratából végezi, s ez, a mint helytelen irányban átka, vádja lehet, az ész és kötelesség uralma alatt érdeme és jutalma. Munkára születtünk, tehetségeink használatára, haladásra, törekvésre. S ha nem volna más ok a munkára, mint a tevékenység kellemes izgatottsága, mely az ember természetéhez tartozik, mely ép lélek, ép test jele, mely ujabb munkára ösztönöz s abban gyönyört talál; ha nem volna más ok, mint a tétlenségnek, az unalomnak elkerülése, mely az életnek mérge, minden erkölcsi rosznak termékeny földje: e két tekintet maga megérdemli, hogy örök elvül fogadjak el a mondást: Ora et labora. Munkásság az élet sója, a romlástól mely megója. (Tompa.) Nép nagyságot, ember tiszteletet soha sem nyert munka nélkül. Róma hatalma ott csírázott, hol a földművelést kicsinyje-nagyja legnemesebb foglalkozásnak tartotta, s ott érett meg, a hol hazájáért élni-halni legédesebb vágygyá, köteleséggé fejlett mindenki lelkében. Severus császár végrendelete ez egy szó volt győzni tanult katonáihoz : »Laboremus« s ő volt az, ki a minden oldalról megtámadott és döntögetett hatalom-óriásnak bukását egy időre megakadályozta az által, hogy a sereget munkára szoktatta. S az egyes ember lelke is termékeny földhöz hasonlít, mely soha sincs működés nélkül. Az a löld, a mely művelve, gondosan bevetve a legtisztább buza kincsével ad hálát gondozójának, parlagon hagyva a felburjánzott tövisnek, kórónak szülője, mint a munkátlan lélek az erkölcsi dudvának, romlottságnak. Munkával tartozik tehát az ember önmagának, tehetségeinek. De ha e mellett ezer a jótétemény, melynek az bölcsőtől a sírig részese lesz; ha ismét ezer a kötelék, a melyek emberekhez egyenkint s az egész társadalomhoz fűzik, meg a lélekbe öntött szent eszmék megvalósításához: a munka általános kötelezettsége, végtelen tere mellett irányt is találunk, a melyen erőinket érvényesíteni tartozunk. Mert az egész emberiség igényeihez képest oly parányi egyes ember munkája mindenfelé nem érvényesülhet ; nem is fűzi tartozás az élet minden megoldandó kérdéséhez, teljesítendő feladatához. Azért teremti meg ki ki hajlamához mérten hivatása körét, hogy munkája ott érvényesüljön, ott iparkodjék leróni tartozását Isten, haza s az emberek iránt; ott keresse és találja kötelmeit s azok teljesítésében munkája érdemét. És kötelesség lesz az ember kalauza egész életén ; ez lesz az életet átható elv, törvénye pedig a lelkiismeret szava. »Nulla vitae pars neque publicis, neque privatis, neque forensibus, neque domesticis in rebus, neque si tecum agas quid, neque si cum altero contrahas vacare offlcio potest in eoque et colendo sita vitae est honestas omnis et neglegendo turpitudo.« Cic. Off. I. 2. Mert a kötelességet teljesítő ember háláját lerója az iránt, a kitől jótéteményt vett; beváltja igéretét, hogy mint ember és polgár szent célokért lelkesül és azokat lehetőleg megvalósítja; bizalmat érdemel ki már azon vidám tekintély által, melyet a munkás ember a lelkiismeret jutalmazó és bátorító szavából merít. Vájjon honnan van az, hogy egyes emberek fokról-fokra, tekintélyről hatalomra emelkednek, mint hogy közbizalmat tudtak kiérdemelni hivatásuk körében, melynek kötelmeit teljesítették ? És honnan van annyiak bukása életben és iskolában? Mert a helyet, a melyet elfoglaltak, betölteni nem tudták, vagy nem akartak, kötelmeiket nem teljesítették. S a valódi nagyság is miben áll ? Talán a nagy észtehetségben ? Sokkal igazságosabb a valódi nagyság osztogatója : a tárgyilagos történelem, s az emberi ész kritikája is, mint hogy nagynak nevezzen embert azért, a mi nem is az ő érdeme; vagy épen, mert tehetségeit nem használta, vagy rosszra használta. Talán a hatalomban ? Kell-e hatalmasabb emberi teremtmény a keleti despotáknál, a féktelen szenvedély e borzalmas példáinál, kiket az igába gyötört rabszolga nép Istennek, ég fiának, nap fiának címezett? Kellet-e korlátlanabb úr a Nérók, Claudiusok, Heliogabalok egész soránál; s vájjon melyik érdemelt ki nagy nevet a józan emberi ész előtt? A hol a szép gondolatoknak, nemes érzelmeknek törekvések és szép tettek felelnek meg : ott terem, tehát a lélek nagyságában áll az igazi nagyság. A nagy lélek minden jót, szépet összes erőivel valósítani akar; s mivel magasztosabb a cél, melynek szolgál s szebb, a mit gondol és akar, mint a közönséges ember gondolata, szava, tette: ebben emelkedik a köznapi fölé. Azért nagy, mert szentebb kötelmet tűzött maga elé, kötelmét nemesebben fogta föl, és nemesebben, nagyobb buzgalommal teljesítette. És így a szegény favágó, ki eltartja családját, fölneveli gyermekeit, lerója kötelmeit Isten és hazája iránt, nem nagyobb-e, mint egy Pharao? S az ifjú, ki egy mesés hirű korban, midőn a szabadság szóra megrendült egy nép egész valójában és tettre ébredt megmutatva, hogy nem halt meg, csak dermesztő alvás zsibbasztá tagjait, ebben a korban elhagyva a kényelmes atyai házat, rosz ruhát és fegyvert öltött, koplalt, fázott, sárban aludta fáradalmait, és másnap a lelkesülés »előre« szavával tiprott ellenséget: nem nagyobb-e, mint akármelyik Dionysius? Azok a férfiak, kiknek kebelében a század elején támadt a nagy gondolat: »a haza veszélyben forgó nyelvét ragadni meg, ezt felvirágoztatni, ezt erőre hozni s erejével rázni fel az álomba sülyedt népet, hogy lásson és érezzen« ; azok a férfiak, kik midőn egy vihar letarolt a nemzetben mindent, lelkesültséget és reményt, kockáztatva szabadságukat, álnevek alatt, allegóriában szóltak a »Madár fiaihoz«, a »Gólyához«, énekelték a »Dalnok buját«, zokogták a »Koldus énekét«, Széchenyi halálakor az elegiát, beszéltek a népnek az ősi nagyság képeiről, a közelmúlt dicsőségéről, és meghalni nem engedték ; az a Hunyady János, ki -így beszélt halálos ágyán : »Igyekeztem betölteni a helyet, melyet a Mindenható reám bizott« ; az a Széchenyi István, ki nemzete újjászületését annyira mélyen érzett feladatának tartotta és »kinek lángelméje is azon kín alatt hamvadt el, hogy kötelessége teljesítésében meggátlá a kitört vihar: ilyenek a nagy férfiak. Mert raagasztosat vállaltak magukra s azt összes erejükkel valósították, vagy valósítani törekedtek. Szerdahelyi Kálmán nagyon sokat dolgozott, megrongált egészsége rovására is. »Miképen győzöd a munkát ?« kérdezte egyik ismerőse. »Magamért nem is bírnám, de másokért kell.cc Ez a »kell« annyi mint a nemes lélek magára vett kötelessége. — Mikor a szabadságharc hire kihatott a külföldön tanyázó hadsereghez, egyik magyar részéhez így szólott a főtiszt: »nem hivők senkit, nem is Ígérek semmit, sőt tudom, hogy szökésemért, ha nem sikerül, főbelövetés lesz a jutalmam: de nekem mennem kell.« És ment ő is, és mentek mindannyian, mert hítta őket egy érzet, a hazafias kötelesség szent érzete. Ilyen hatalom a kötelesség, irányozza az életet, szerzi az igaz érdemet. Lehet, hogy sok akadályra talál teljesítésében az ember; de több munkának több az érdeme. Lehet, hogy nem valósíthatja meg, a mire töre-