Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-08-19 / 34. szám

s e megnyugtatásra, e lecsendesitésre kell irányozni a parentáló lelkésznek minden figyelmét, egész vallásosságát, szivének, lelkének teljes melegét és részvétét. Hiszen nem azért hívják őt a koporsóhoz, hogy nagyhangú szavakkal, kirivó színekkel fesse a veszteséget, e veszteséget szétszedje minden vonatkozásaira s aztán szónokilag csoportosítsa, és így sokszor még nagyobbnak tüntesse fel, mint a mekkora az a valóságban; hanem azért, hogy megnyugtasson. Azonban nem azzal, hogy esetleg kicsinyelje a fájdalmat, reá mutatván arra, hogy hiszen hány ezer meg millió ember szenvedett hasonló veszteségeket, mert e gondolat vajmi kevés vigasztalót nyújt a fájdalom pillanataiban; hanem azzal, hogy szorgosan kikeresse a vesztes félnek életkörülményeiből, családi viszonyaiból, egyéniségéből nem ritkán magának az elhunytnak életében nyilvánult physikai vagy lelki állapotából, pl. hosszas betegségéből, késő vénségéből, talán szellemi erőinek megfogyatkozásából stb. azokat a mozzanatokat, melyek megnyugtatók, felemelők, vigasztalók lehetnek. Ez mindég ad hominem szól és megtalálja az utat a szívhez, s mikor így némileg megnyugtattuk a gyászolókat és direkte felmutattuk előttük, hogy nem mindent vesztettek el, mennyi az még, a mi megmaradott nekik: irányozhatjuk figyelmüket a vallásos hitre, az Isten akaratán való megnyugvásra, a jövő életre és ekkor szívesen meghallgatják, eszökbe forgatják ezeket a gondolatokat is, szívok megtelik vallásos érzéssel. »Most már imádkozzunk!« Es imádkoznak. Mert pl. az az eljárás, mit Kupai úr követ oracióiban, egészen tévesztett, hogy felzaklatja a gyászolók lelkét e veszteségnek a legkirívóbb színekkel való festésével, felkölti bennök az összes kételyeket, a miket csak támaszthat az Úr utainak végéremehetlenségét nem ismerő lélek, háborgásba hozza a lelket zúgolódó kérdéseivel s akkor azt mondja: »itt én nem adhatok vigaszt, egyedül csak a vallás adhatja meg ezt« s aztán néhány szóval utal a jövő viszontlátásra, vagy a jövő életnek ama kétes értékű felfogásával vigasztal, hogy »ha visszaidézitek az elhunytnak emlékét, él az tovább is.« (91 és más lapok.). Ezzel nem lehet egyszerre az imába átcsapni, mert a hallgatók és gyászolók lelkét még az előbbi gondolatok és érzések fogják anynyira el, hogy imádkozni még nem tudnak. S mintegy maga szerző is érzi azt, hogy nem lehetne még tulajdonképen imádkoznia, valamit még mondani kellene, a mennyiben csak alig egy-két beszédje olyan, melyből természetes,'önkényt következő az átmenet az imádságra; a legtöbben az unalomig ismétlődik a szokásos formula : »mielőtt kivinnők e tetemeket ama szomorú halmok közé« stb. Nincsen olyan szomorúság, olyan veszteség, a melyen felül ne hagyna nekünk valamit a mi mennyei Atyánk, a miben örömünk ne lehetne, a miben némi kárpótolást ne adna, és ebben rejlik az O végtelen jósága, szeretete és a kijelentésnek tökéletesen igaza van, hogy »nem próbál soha a mi erőnk felett.« Ezt a mi megmaradt, ezt a mi vigasztaló: ezt kell megmutatni az oratornak s nem az a célja, a mit Kupai úr mond egyik beszédében: »másrészről pedig könyekre, fájdalomra indítja azokat, kik az elhunytnak koporsóját mint rokonok és mint felnevekedett gyermekek veszik körük (50. 1.). Ismerem közönségünk alsóbb rétegeinek amaz Ízléstelenségét, mely szereti, hogy minél inkább megtépjék, mintegy megcibálják érzéseit; de ezt nem követi a jó izlésü pap, még kevésbé követi irodalmi műben. És szerző szónoklását, figyelmét annyira igénybe veszi az oraciók ríkatós eleme, hogy magasabb szárnyalást gondolatai egyetlen helyen sem vesznek, teljesen oda vannak rögözve a koporsóhoz; általánosabb keresztyéni vallásos igazságokra, általánosabb szempontokra, tanulságokra nem tud felemelkedni. O sem lát egyebet a koporsónál s a mily szűk egy olyan koporsó, olyan szűk körben mozog ő is gondolataival. Igaz, hogy ez által a beszédek szorosan alkalmiak lesznek s szerzőnek van is hozzá jó érzéke, hogy az alkalmat teljesen kihasználja, de alkalmiak ám pl. Tompa halotti beszédei is, legkisebb oraciója is az, mégis minden egyes esetben tud általánosabb szempontok szerint tárgyalni s jótékonyan hat vele, hogy pillanatokra magasabb régiókba ragadván a lelket, nemcsak a koporsót láttatja vele folytonosan. Hogy szerző beszédei közül is reá mutassak azokra, melyekben eltalálta jó oració hangját, szerkezetét, tartalmát, első helyen a XXIX.-et említem meg, mely az egész kötetnek legszebb beszéde, gyönyörű különösen a bevezetése, igen szép az imája. Mély érzéseivel, találó egyéni vonásaival, megnyugtató vigasztalásával, jó eszme menetével csak az I. számú síri beszéd versenyezhet vele, talán némileg főiül is múlja. E kettő mellé állítható a VI. Kiválólag szép és találó ebben Elizeus és a sunémi asszony történetének citálása. E beszéd szerkezete is jobb. Ide sorozható a X. a XIII. a XX. és a XXVII. (Különösebben ez utóbbiban a 120. lap.). Hogy az alkalmat mennyire fel tudja szerző szónokilag használni, arra nézve kiválóbb beszédek a VIII. és a XXIII. amaz meleg szubjektivitásával tűnik ki, emebben pedig a bevezetés inventiója vall nem közönséges szónoki erőre (97. 1.). Örömmel látok e beszédekben egy elemet előtérbe lépni; azt t. i. hogy teljesen ismervén híveit, azok kicsinyeit és nagyjait, majdnem talál mindég valami oly érintkezési pontot, a hol ő is részt kiván magának a gyászból, azaz, kiérezteti, hogy hiszen ő nem annyira azért jött a koporsóhoz, mert mint papot oda hívták, kötelességszerűleg hát megjelent, hanem oda vonták őt már saját érzései is, mert neki barátja, jó ismerőse, gyermekének játszótársa stb. volt az elhunyt. A subjectivismusnak ez a belejátszása különösen a halotti oracióknál nemcsak helyén van, de ez ad ezeknek igazi erőt. Azonban ezzel is csak cum grauo salis. Mert pl. míg helyén van ez a Vl-ban, VlII-ban, XXIII-ban : addig üres bombaszt, semmitmondó s szinte nevetséges szenvelgés, a mikor egy csomó más beszédében is elmondja : »a szomorúságnak olyan nehéz nyomását érzem most lelkemen, a milyet talán még egyszer sem éreztem, midőn koporsó felett álltam !« (72. 1. 107 1.) és minduntalan könnyezik, vagy legalább azt mondja. Kényes tárgy (egy elzüllött ember) felett kíméletes, tapintatos hangon van tartva a XIV. I. Csak nem szeretem, ha sorsot, végzetet (60. 1.) emleget a keresztyén pap, hiszen Istenben élünk, vagyunk és mozgunk s nem lehet igy feltenni a kérdést: »Ne keressük, ne vizsgáljuk a sors, önkeze vagy Isten hatalma alázta-e meg, sujtotta-e porba?!« Ugyancsak helyes tapintattal irott ima az öngyilkos felett. Egészen keresztyéni szempontból ítéli meg e tettet. Irgalomért esd; de nem kárhoztat; ítéleteket nem mond, sőt könyörög, »hogy ne vígy minket is a kiséretbe.« Egy különben szerkezetében igen gyarló oració a XXVIII-ik; de ki kell emelnem belőle azt a mély, igazi vallásos és speciális keresztyéni hangot, a mely benne itt-ott megcsendül (különösen a 125. 1.), s a melyet a beszédek jó részében nélkülözni vagyunk kénytelenek. Hitünknek fejedelme alig-alig van oda állítva a koporsók fölé, pedig csakis ő általa mondhatjuk, hogy »koporsó, hol van a te fulánkod és halál a te diadalmad ?« Ó nélküle a beszédek olyanokká lesznek, melyeket a világon minden