Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-07-15 / 29. szám

és Luther, a Melius és Dávid közti élettelen, a tisztultabb vallásos gondolkodás által nem ismert szavakon való rágódás harcait ismét elölről kezdik, ám lássák nemes vágyaik gyümölcsét, de akkor töröljék ki a protestáns nevet epithetonjaik közül, mert az egyáltalán nem illeti meg egyiket sem. Egyházunk oszlopemberei nem veszik észre, hogy míg óva kerülgetik a hitelvi kérdések felett való eszmecserét, tulaj donképen a soha egymást meg nem értés melegágyát ápolgatják. Beszélnek a hitelvi nézetek különféleségének jogosultságáról sőt szükségességéről, s feledik, hogy a mi a tudósokra nézve csak a fejlődés motorát képezheti, az a nagy közönségre nézve a vallásos élet megölő mérge lehet; feledik, hogy hitelvi tételeik olyan vallásos igazságok megkövesülései, melyekkel együtt egyházuk jellege is megkövesül idővel, s egyenes átka lehet a protestantismusnak. Ám nézzük a lutheri s cálvini confessionalis egyházakat. A »hoc est corpus meumcc-ot illető fontos elvi nézetei a két nagy reformátornak máig óriási nagy ürt képeznek két édes testvér között, a Krisztusban csak legtökéletesebb embert látó unitáriusokat meg pláne már mostoha testvérnek sem akarják tekinteni. A lutheránusok keresztes gyertyás oltára máig helyet kér magának szemben a kálvinisták egyszerű ürasztalával s szószékkel s a külsőség leple bizonyosan mélyebbreható elvi eltéréseket rejteget. Avagy csak nézzük a kálvinista protestánsok között létező theologiai párt árnyalatokat, ezeknek minden hasznuk, szükségszerüségök mellett is meg van kártékony befolyások, s még nem hallottam egy orthodox és liberális református papot együtt beszélni, hogy eretneknek ne nevezték volna egymást vitatkozásuk végén. Higyjék el önök, a vallásos tanok letéteményesei, ezek a lényegtelennek látszó hitelvi kérdések talán máig legnagyobb akadályai a külső egyesülésnek, s azok összeegyeztetése nélkül — melyet talán csak az idő, a késő jövő oldhat meg — bárminemű mesterséges uton előidézett egyesülés sem számíthat hoszszú életre. Azok, kiknek e téren világítaniok kellene, mélyen hallgatnak, s talán nem mernek szólani, íélve a közönytől vagy másnemű kellemetlen meghurcoltatásoktól, s inkább megmaradnak a jelenlegi zűrzavaros viszonyok között békességes tűrésben, semhogy szikrát vessenek a minél tovább álló, annál nagyobb erővel szétrobbanó gyúanyag közé. Talán okosan cselekesznek, talán nem!? A történet tanítja, hogy a kor szelleme a kellő időben elvégzi, mit az előre látó számító ész nem mert megkísérlem. Mint laicus szólottam a nagy dolgokról, ily gyönge szavakkal. Ha néhol homályosak szavaim, mentse ki járatlanságom, ha sértők, igazolja egyházam iránti forró szeretetem. Közelebbi soraimban talán jobban ki fogom fejezni magamat. Szégyen volna az egész világ protestantismusára, ha végre is a katholikus Cantu Caesárnak lenne igaza, kivel az egész katholikus világ máig is mind erősebben vallja, hogy »Luther nem levén eléggé nagy arra, hogy reformátora legyen korának, vaktában megkísértette szerencséjét egy fölforgatással. Ettől fogva az eszmékben való egység helyrehozhatlanul elveszett; a protestantismus nem csupán a dogmák és fegyelemre szorítkozik, hanem nyíltan vagy titkon mindenhova beszivárog; megragadja az irodalmat, államot, szokásokat, bölcsészetet, az egész tudományosságot, a jövőnek hagyva örökségül azon megoszlást, mely jelenleg is két ellenséges tábort képez az emberiségben, egymás ellen az önzés és közszellem, a régihez ragaszkodás és haladás, az egyenetlenség és egyetértés zászlója alatt harcolván: s e megoszlás csak akkor fog megszűnni, midőn az ismeretek határtalan szétáradása a társadalmat újra a világosság és béke igazi kútfejéhez vezetendi vissza.« Hol van e kútfő : Rómában-e vagy Wittenbergben és Genfben ?! Agricola. Cura Pastoralis. A ki figyelemmel kiséri a magyar protestantismus állapotát, egyházi ügyeinek kezelését és a lelkiismeretes törekvést, melylyel a püspöki kar fejleszti a reábízott nyájak gondozását: lehetetlen, hogy meleg érdeklődés ne támadjon benne a vallás-erkölcsi élet jövendője iránt, de bizonyos tekinteteknél fogva el nem fojtható aggodalom is. Az »Egyházi és Iskolai lap« egyik közelebbi számának „debuisset prideni" cím alatti érdekes vezércikke, sok oly tárgyat megpendít, melyhez hozzá szólni a tapasztalásban gazdag egyházi és világi elöljáróknak, alkalom nyílik, nincs ok feltenni, hogy mind az, a mi ott mondva van, komoly megfontolásra s tán véleménynyilatkozatra is ne fogjon majd ösztönül szolgálni. A cikk vége felé említve van a „cura pastoralis" ; tagadhatlanul a legfontosabb feladat, mert ez köti le a népet egyházához és vallási elöljáróságaihoz, tehát hívő társaihoz is, azokhoz tudniillik, a kik együttesen egy templomban imádják Istenüket. Nem csuda, ha sokszor történik hivatkozás ily tárgyalások folyama alatt, a protestantismusnak életerős hazájára Angliára, s önkéntelenül felmerül a kérdés: hogyan szokás ott végezni a cura pastoralist ? a felelet erre nem mindig olyan, mely valóban hű képet adna az igazi vallásos élet bensősége felől — Angliában. Az okokat nem nehéz sejdíteni. Kiinduló pont gyanánt el kell fogadni azon tételt, hogy az angol protestantismus valamennyi ágainak összekötő kapcsa a szentírás. A secták csak annyiban