Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-01-15 / 3. szám

elő gondolatunkban, sem azon hitet nem tápláljuk, mintha szükség esetén erre képesek lennénk: hanem egyszerűen megelégszünk néhány példa felsorolásával és azon megjegyzéssel, hogy a példák száma tetszésünk szerint növelhető lenne. Még kevesebb hasonlóság leend a képzet és annak tárgya között, ha általaban emberről van szó. Es végül, ha oly állításokkal van dolgunk, a melyek az emlős allatokra vagy a csontvázasok egész osztalyára vagy éppen az egész állatországra s még tovább minden organikus lényre vonatkoznak : képzetünk s a megfelelő tárgy közötti hasonlótlanság legmagasabb fokát éri el. Valamely képzetről ennélfogva csak az esetben állítjuk, hogy teljes, ha a megfelelő tárgy tulajdonságai oly neműek és számmal vannak, hogy azok a tudalomban valamennyien elég gyorsan felidézhetők s együttesen előállíthatók. Mihelyt azonban a tárgyak nagyobbak és bonyolultabbak lesznek, egyes attribútumok, a melyekre először gondoltunk, a tudalomból eltűnnek, mielőtt az eredmény elképzelhető lenne és így képzetünk a valónak már nem annyira megfelő leend. Ha meg az illető tárgy nagysága, szövevényes volta nagyon jelentékeny lesz, attribútumainak csak egy kis részét fogjuk egyszerre elképzelhetni, minélfogva a róla alkotott képzet annyira inadaequat leend, miszerint inkább csak symbolumnak tekinthető. Az ily symbolicus képzetek, melyek nélkül a gondolkozás alig volna lehető, csak annyiban jogosultak, a mennyiben bizonyos cumulativ vagy indirect gondolkodási folyamat útján biztosakká lehetünk, miszerint valóság felel meg nekik; ha azonban symbolicus képzeteink oly természetűek, hogy sem indirect úton be nem bizonyítható a nekik megfelelő vélt realitások megléte, sem pedig egyes előre megjelölt események bekövetkezte által nem igazolhatható : ez esetben az ily képzetek teljes mértékben hiányosak és miben sem különböznek a puszta csalképektől. Ezek előrebocsátása után lássunk tulajdonképi feladatunkhoz, a vallásos alapfogalmak kikereséséhez. A legelső és legközvetlenebb probléma, mely azonnal felvetődik, mihelyt valaki a mindennapi élet szűk látkörén csak kissé is felül emelkedik, a világ mindenség talánya. Mi a világ és honnan állott elő, kérdezzük mindjárt, mihelyt kissé eszmélni s a dolgok közötti összefüggés iránt érdeklődni kezdünk. Hogy ezen talányt megfejthessük s az annak megléte által gondolkozásunkban található űrt betölthessük, bármely esetleg^ felmerülő elmélet alkalmasabb, mint sem ilyen elmélet. Es ha már hiányzik, úgy a legelső tűrhetőnek látszó elmélet gyökeret ver s folyton erősül részint az emberek azon készsége folytán, melylyel a kéznél levő magyarázatokat elfogadni szokták, részben azon tekintélynél fogva, melyet az ily elméletek nyerni szoktak, mihelyt azok egyszer adva vannak. Alapos vizsgálat után azonban meg fogunk győződni róla, hogy a szokásos bypothezisek közül egy is nem csak hogy nem tartható, hanem hogy ilyen hypothezis egyáltalán nem is képezhető. A világ keletkezését illetőleg három érthetőnek látszó hypothezis állítható fel. Állíthatjuk ugyanis i) hogy a világ önmagában létező; 2) hogy önmagától keletkezett; 3) hogy külső ágens által teremtett. Hogy ezen sejtések közül melyik felel meg a valóságnak, nem képezi kérdés tárgyát; a mélyebb kérdés, mely emezt végeredményben magába zárja, az, hogy ezek közül egy is megfogható-e a szó valódi értelmében ? Először is az önmagában való létezés elméletét tekintve, ha mi az embert önmagát fenntartónak, ezt vagy azt a készüléket magától járónak s a fát önmagából fejlődöttnek nevezzük, az esetben kifejezéseink, bármily kevéssé találók legyenek is, mégis oly dolgokat jelölnek, a melyek gondolatunkban meglehetős teljességgel előállíthatók. Képzetünk a fa önfejlődését illetőleg kétségtelenül symbolicus, azonban habár nem vagyunk is képesek azon bonyolult változásokat, melyeken a fa fejlődési folyama alatt keresztül megy, a tudalombana valóságnak megfelelően visszaadni, mégis a fejlődési folyamat lényegesebb mozzanatait tudalmasíthatjuk ; és az általános tapasztalat megtanít bennünket rá, hogy hosszú és alapos megfigyelés által képesekké lennénk a fejlődési processusnak még inkább megfelelő képzetsor birtokaba jutni: azaz tudjuk, hogy ez önfejlődésről alkotott s}r

mbolicus képzetünk jó részben való képzetté tehető s pontatlansága dacára is a természet bizonyos tényleges folyamának kifejezéseid szolgálhat. Azonban csak magunkat csalnánk meg, ha a világ fennállását magyarázni akaró önmagaban létezés elméletében ezekkel analóg elméletet látnánk. Ugyanis az önmagaban létezés alatt a lét azon formáját értjük, a mely minden mástól teljesen független. Ez elmélet tehát szükségképen involválja a teremtés, vagyis egy végső ok s ezzel együtt a kezdet fogalmának félrevetését. Az önmagában létezés szükségképen kezdet nélkül való létezés, a mi teljesen elképzelhetlen. De még ha a kezdet nélkül való létezését el is tudnánk képzelni, ez altal az universium még egyáltalán nem lenne megmagyarázva. Senki sem fogja azon állítást kockáztatni, hogy valamely tárgy létezése a jelen pillanatban könnyebben érthető lenne azon felfedezés által, hogy az egy órával, vagy egy nappal, vagy akár egy évvel ezelőtt is létezett már, és ha mostani megléte semmivel sem lesz megfoghatóbbá az által, hogy az egy tetszőleges megelőző véges időközben létezett: úgy ezen véges időközök összegezése sem fogja, terjeszszük bár azt ki végtelen idő fogalmáig, a világ jelenlegi meglétét érthetőbbé tenni. Az atheistikus tan ennélfogva nemcsak teljesen gondolhatlan, hanem ha még gondolható volna is, megoldást még akkor sem szolgáltatna. Már pedig a másik két hypothezis végeredményében ezzel azonos. Ugyanis az önteremtést illetőleg (a mely elmélet a panthetismust magába öleli), erről csak a potentialis és actuális lét között tett különbség mellett lehet szó; mert azon felvételt, hogy a világ önmagát a semmiből, (a mely tehát egyébb semmitől az által különböznék, hogy valami), fejtetette volna ki, mint a józan észszel egyszerűen össze nem egyeztethetőt, el kell vetnünk. Ámde ha a potentialis léthez folyamodunk mint közvetítőhöz, elsőben is azt kellene megmagyaráznunk, hogy miután a világ végetlen időkön át potentialiter létezett, miként ölthetett minden külső ok, impulsus nélkül más, actuális létformát s így a megoldandó feladatok számát csak egygvel szaporítottuk, mert hisz még mindig fennmarad az eredeti kérdés, csakhogy egygyel hátrább tolva : hogy miként jött létre a világ mint potentális existentia ? Erre nézve pedig ismét nem tehetnénk egyebet, mint az önmagában létezés, az önmagától előállás vagy végül a külső ágens által való teremtés hypothezise közül választanunk, a melyek közül az első elégtelennek bizonyult az actuális s ennélfogva ilyen marad a potentiális lét kimagyarázására; a másik meg, a melyről éppen most van szó, szintén cserben hagy bennünket s nem eredményezhet egyebet, mint a végnélküli potentiális existentiák okadatolatlan felvételét, a mely végtelen sorban az utolsóra nézve a honnan van hát? kérdése mindig fennmarad; nincs hát más hátra,