Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-06-17 / 25. szám

mellettem, mondhatja valaki; olvassuk azonban szerző könyvének 21. lapját tovább, onnan a hol elhagytuk, mikép folytathatja azt: » Azonban Zwingii, Kálvin tanai is csakhamar elhatottak Magyarországba : ! ) s már 1527-ben számosan lehettek Zwingii követői I. Ferdinánd király ezen évben kiadott egy rendeletében éppen úgy fe­nyegeti szigorú büntetésekkel Karlstad.t, Zwingii és Oecolampadius követőit és híveit, mint Lutheréit. E tanok is Németországból szivárogtak be hazánkba. Wit­tenbergában, Melanchton Luther értelmétől némileg el­térő nézetekkel állott elő, kivált az úrvacsorai tanra vonatkozólag. Kálvin barátja levén, a Luther és Kálvin között az úrvacsorát illető vita kiegyenlítésére töreke­dett s így akaratlanul is a protestáns egyházszakadást mozdította elő.« így megy ez tovább is ; így ír histó­riát egy professor ! Szegény Melanchton! ki hitte volna, hogy valaki így belekeverjen valaha a magyarországi protestáns egyházak külön vállasának okozói közé, mi­kor szelíd lelkeddel éppen ennek a meggátlásáért aján­lottad a közép utat; ki hitte volna, hogy téged Luther­nek kebelbarátját, valaha egy lutheránus professor azért fog tenni Kálvin barátjává, mert a békés kiegyen­lítést ajánlotta ci ? Még ez sem felekezetieskedés, mondhatja valaki. Nem az ? de néhány sorral alább már ugyancsak kilóg az a bizonyos lóláb, hol szerző így folytatja a félbe­hagyott szöveget: »Magyar tanulók Wittenbergaban, kik a német nyelvben kevésbé voltak jártasak, kiválóan Melanchtont hallgatták, mert előadásait latin nyelven tartotta, s így nagyobb hatást tehetett reájuk, mint Luther. Midőn ezek hazájukba visszatértek, Kálvin taná­nak hirdetői lettek. (Jól megértsük: a wittenbergi egye­tem hallgatói, a Melanchton tanítványai lettek Kálvin követői!) Igaz ugyan, hogy Kálvint megelőzőleg, még 1530-ban lépett fel Kisszebenben bizonyos János prédi­kátor, aki Krisztus testének az úrvacsoránál szellemi élvezetét tanította de nem boldogulhatott, részint azért, mert Luther még akkor általános tiszteletben ré­szesült, részint azért, mert az 1548-diki országgyűlés az anabaptistákra és sacramentariusokra (a mint a kálvinis­tákat nevezték) a száműzetés kemény büntetését hozta.« Ez azután protestáns egyháztörténet. A szíves olvasó észreveheti B. előadásából, hogy saját felekezete részére akar avval hódítani; hangsúlyozza, hogy »Luther még akkor általános tiszteletben részesült«, s mivel a viszony lassan­ként megfordult, vagyis mivel Kálvin követői többen lettek, a helyett, hogy az akkori körülményeket vizsgálná j azokat figyelembe venné, s az okozati összefüggés kívánal­mai szerint adná elő a dolgot úgy, a mint van, hogy t. i. j politikai, diplomatiai tapintatok azt követelték, hogy a B) Szerző, itt magyarázatot acl a jegyzetben így : »Valószínűleg már Gryneus budai tanár ismerte Zwingii nézeteit, mert Magyarország­ból való száműzetése után Svájcba ment, ott Báselben tanár lett, s a legelső helv, hitv.-nak (153Ó) Ö volt a szerzőjeTisztelt tanár íir! már nem ellentmondás-e ez megint ? Az úr, könyvének 3-ik lapján Giyneus­ról mást tanít mert ott azt írja, hogy: »Az ország fővárosában a budai egyetemen Gryneus Simon Melanchton ifjúkori barátja és Vinsche­mius (szerző szerint Windheim, Windsheim, Windheimius) Vitus, mint tanárok* Luther szellemében működtek. < Vagy a 3-dik vagy a 21-dik lap nem igaz a Sierző szerint is? s kell-e ennél kézzel foghatóbb bi­zonyíték arra, a mit felhoztam ellentmondásaira; felróttam ferdítéseire, tévedéseire, történet csinálására ? — T. E. 4) Lám, lám! Hát nem ellentmondás-e ez, már megint? Szerző ugyanazon lapon, ugyanazon kikezdésben azt tanítja fentebb, hogy: »E tanok is Németországból szivárogtak be hazánkba « Holott éppen itt is párhuzamba állíthatta volna a reformációt a magyar észjárással, a magyar szellemmel; itt is alkalma nyilt volna a magyar nemzet önálló gondolkodására hivatkozni, s így nem lett volna kénytelen mindig és mindenütt külföldi majmolásként adni elő a dolgot. — T. E. Luther követői ellen hozott szigorú törvények végre ne hajtassanak, de a reformátió újabb vívmányainak terjedése elé már gát vettessék, nehogy még nagyobb hódításokat tegyen az : elégnek tartja úgy állítani fel tételét, hogy »Zwingli, Kálvin követői nem boldogulhattakcc, melylyel megint önmagával jön ellentmondásba, hiszen — mint szószerint idéztem — azt mondja fentebb »már 1527-ben azok számosan lehettek.« Hja paraszt az más, mint a köz­mondás tartja, de ki nem veszi észre az egészből a lutheri dicsériádát ? íme itt van egy lap szerző munkájából, s abból magából is kimutatható az én állításom : a sok hiba, tévedés, félremagyarázás, felekezeti dicsőségek hajhászasa. S hiába mentegeti magát a szerző e lapok tisztelt szer­kesztőjével; hiába emlegeti, hogy a Dogmatikát Ballagi előadásain hallgatta, az ő tanítványa volt: mivel az éppen nem látszik meg rajta; s nagyon csudálkozom, hogy még ő reá is mer hivatkozni, mert ismételten constatálnom kell, hogy szerző nem tudott menekülni könyvében attól a hagyományos parti cularismustól, sectariusságtól, mely némely írókat egészen a maga rabjává szokott tenni és a mely kizárólagos felekezeti jelleget Batizfalvi sehogy sem tudott magáról levet­kőzni. De ha mégis avval akar hízelegni magának, hogy Ballagi tanítványa volt: úgy szóljon igazságot, tanítson történeti hűséggel történetet, mert így kétségbe kell vonnom, hogy ön csak valami keveset is profitirozott volna e lapok igen tisztelt, szabadelvű szerkesztőjének dogmatikai előadásain. Mert nem hihetem, hogy ma valaki józan észszel kétszinűsködést akarna tanítani. Vagy adta volna azért szerző, könyve címének a protestáns jelző helyett az evangélikus elnevezést, vagy pedig tartotta volna meg az irodalmi tisztesség korlátai között azokat a határokat, a melyek igen szépen elfér­nek a protestáns név alatt. S mivel szerző ezek egyi­két sem tette, hanem hogy jobb üzleti cikke legyen, hangzatos címet választott könyvének, hódolt a mai hum­bug szokásnak, mely csak a külsőt, a cégért cicomázza, alatta rossz portékát árul, melyért kénytelen vagyok azt is kinyilatkoztatni, hogy azért cselekedett így, csak­hogy megérhesse munkájának (horrendum dictu!) husza­dik kiadását. Itt említem meg, hogy nem érzem magamat hiva­tottnak arra, miszerint a magyarországi protestáns egy­ház történetét megírjam valaha; úgy meg pláne nem tudok írni, hogy az se hideg, sem meleg ne legyen, mert két kulacsos életemben soha sem voltam, soha sem leszek; mindig" elmertem mondani nyiltan férfias T ' ' 1 • batorsággal, ami szívemen feküdt, éppen ez az egyenes határozott fellépés esett zokon a professor úrnak. Nem tehetek róla. De ki kell jelentenem, bármenynyire szere­tem is vallásomat, egyházamat; bármennyire óhajtom is egész életemet, munkásságomat egyházam felvirágozta­tására szentelni : olyan szűkkeblű felekezettességet, sec­táskodást sem lelkem ismeretével, sem vallásos meg­győződésemmel soha megegyeztetni nem tudok, sem nem akarok, mint a milyen szellemmel tisztelt szerző halad (aki testvérének nevezget gúnyból!), mert tudom tisztelni, becsülni, szeretni még a leggonoszabb ember­ben is az embert; anynyival inkább tiszteletben tudom tartani a mások vallásos meggyőződését; az igazságot pedig bátran ki merem mondani mindenki előtt s ki is mondom, míg Isten életemet megtartja. De még sok mondani valóm van hátra. Felhagyok azért magam igazságszolgáltatásával, csak azt jelentem még ki, hogy szerző könyve sectáskodó módszere miatt

Next

/
Oldalképek
Tartalom