Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-06-10 / 24. szám

iránt, melyet nem értünk, legkisebb rokonszenvvel sem viseltetni, sőt minthogy elvül tűzetik ki, minél többet tanultatni vagy átfutni, mert a tanító napokra elosztott szakmánvát maga is alig bírja átfutni, a növendék, nem hogy tanulás végett felvenné könyvét, de rátekintvén a csomóra, melynek bekönyvnélkülözése rávárakozik, kimondja tanulmányaira a halálos ítéletet, hogy ezt nem képes elvégezni; tehát egy betűt se tanuk S ha tán betanult valamit, mert félt ama tarka héjú fa suhogásától, mily ügyesen tudja elpergetni! hogy a ki nem tudja, azt hinné, érti is, az mindegy, csak szája járjon, beszélje a betűket ép oly élet nélkül, mint azok a fehér papíron alusznak; már a tanító, sőt nem ritkán a hallgató község vágya betelt s a felelőt, ki többnyire azt se tudja, mit beszélt, megdicséri. Mi jó következése van ennek, tán mindenki át birja gondolni ? A szegény tanuló a mellett, hogy üresen viszi ki fejét az iskolából, még egy nemtelen, embert lealázó gőgöt gyökereztetett meg az aldicséret miatt lelkében, ő maga is kezdi hinni, hogy tudós s mindazon tanulótársakra, kik oly sebesen nem peregnek, mint ő, némi megvetéssel néz, pedig be gyakran megesik, hogy épen azok tanultak s tudnak többet, mint ezt az élet megbizonyította, s e megvetés, lenézés átmegy az életbe, hol ugyan drágán szokta megfizetni az áldicséretek árát a szerencsétlen ember. Ezen tanultatási modornak még egy más nagy kárát is tapasztaltam, de hiszen ki bírná elszámlálni a roszakat, melyeket ez magában hord, t. i. a mi iskoláink melyekben az emberi élet egész folyamának alapjára kellene megtanítani mindenkit, hogy azon a vészes tengeren, az élet tengerén sajkájukat ügyesen s mikép kormányozzák, nem az élet, hanem egy földön kívüli, nem tudom mi világba készítő iskolák. Elszakadva állanak az emberi társaságtól, elszakadva, mind azon tárgyaktól, melyekkel iskolából kiléptünk után mindjárt nagy mennyiségben találkozunk — elszakadva állanak a társaságtól. Iskoláinkban a vezér magát egy átláthatlan nimbusba burkolja s mindég nagyobbnak kívánja magát a nimbusban megtört sugárok közt láthatni, mint a mennyi; kívánja elhitetni, hogy fensőbb lény, mit, ijauét tapasztaltam, hogy a növendékek igen is hisznek, vagy legalább, olv tudósnak tartják, hogy már nincs tárgy, melyhez ne értene, pedig a tanító is csak ember! Kötelessége a tanítónak tudatni, elhitetni növendékeivel hogy ő épen oly gyenge ember, mint ők, tudatni, hogy ő is velük együtt tanul s azt, mit tanít csak ugy tudhatja, ha mindig olvas, tanul; tudatni, hogy ók épen ugy tudhatnak, ha tanulnak, mint tanult a tanító, mert amaz elkülönzés, ama magát más lénynek tekintetét kihat az életre, hol a körből, melyben társasági képezését szerezte a tanuló, mihelyt tanítót vagy magánál egy fokkal felebb álló embert lát, kilépni nem bír. De elszakadva áll a világtól, mert azon tárgyakat, melyekről oly sokat hallott, tán tanult is, mihelyt a gyakorlatra került a sor, meg nem ismeri; mert kézikönyveink, kevésbé gyakorlati tanításunk nem lévén, a sok elméletben elvész az embet feje is, anynyira, hogy alig talál évek múlva rá, a midőn látja, ha ugyan bírja, hogy az az ő üres feje. A gyakorlati tanításnál, melyet itt is tapasztalok, megfordítva van a dolog, mert itt keveset tanítanak, de azt alaposan ám s a tudományt nem egyszerre, fokonként adják át nem a papírnak, hanem a léleknek, mely azután azt mintegy magából merítgeti ki mindannyiszor, valahányszor tárgyával találkozik, mely magát a tanítás alkalmával installálta. Az ilyen tanulásnál kedves vágyat nyer a lélek azokkal, miket hallott, meg nem elégedni, hanem tovább menni az ismeretben.« A svájci naplónak a napi sajtó főleg azon részeit mutatta be, melyek a nagy nevelővel, Fellenberggel való találkozásra s a vele folytatott beszélgetésre vonatkoztak. Mi inkább ama részletekre kívánunk szorítkozni, melyek magának a szerzőnek gondolkozásmódját, egyéniségét és elveit jellemzik. Ily jellemző p. o. a Cappelben 1844. julius 30-ról kelt napló-jegyzet következő részlete : »Kiki saját szakjáról szeret beszélni« mondja a példabeszéd és én épen ezért beszélek mindég a nevelésről. S mi az a nevelés? Eszme, mely nálunk igévé lesz s az igének testté kell lenni. A svájciak mindenütt meglehetősen megtestesítették. Ok nem elégesznek meg a puszta tanítással, nem annálfogva a puszta tudománynyal, hanem midőn valamit tanultak az iskola-teremben, azt mennek és alkalmazzák az életben egyszerre a tárgyra. A népiskolák feladata mindenütt az egész földön az, hogy a népet gondolkozni megtanítsák, hogy a gondolkodás, tanulás mellett megerősödött tiszta erkölcs világánál biztosan járjanak az élet oly sikos pályáján de épen a népiskolák, melyek a legszentebb szándékból indultak ki, csak elvben és általánosságban bírhatják megközelíteni feladatuk célját, mert növendékeiket, beleszámítva a kisdedóvást is, 3—12 éves korukig ápolják, tegyük fel 15-ig s akkor az élet ösvényére bocsátják, hogy, mint szokták mondani, járjon mindenik a maga lábán. A növendék, mely eddig mindig, mint koldus mankójára, a tanítóra bízta labait, a dolgokban, melyek a gyakorlati életben előfordulnak, a gyakorlatban vagy megbotlik s összerogy a járni — tanuló test alatt, vagy tantorogva hatol át a járatlan ösvényen; mindenik nagy baj, egyik ugyan nagyobb, mint a másik, utolsó esetben is kénytelen mindenik a maga kárán megtanulni — az életet. Élni tehát megtanul iskolából kikerülte után néhány év múlva, de az erkölcs tisztasága, melyet a tanító lelkétől kölcsönözött, ingatag lévén még a szív a kilépési korban, elhomályosodik, mint az ablaküveg, mely ugyan tisztán került a kohóból helyére, de a bevett napsugaraktól szint nyervén, világosságát elvesztette, nem ritkán az eszmék tömkeleg világában, melyek a 15—20 év közt álló főt, szívet, mint villanydús felhőt a villámlás, ezer és ezer színben cikázzák keresztül, eltéved, elvész s az eredeti állapotba, az emberiséggel felette rokon gyarlóság állapotába esik. Szülei házához hazatér, kik, fájdalommal kell kivált nálunk tapasztalnunk, hogy ama nevezetes mondást: maxima debetur puero reverentia, soha, de soha szetnök előtt nem tartják; megszokott, épen nem helyes szójárásaikat mindég egyformán hangoztatjak a gyermek fülébe, ki termeszed érzeténél fogva mindent, mit szüleitől lát, leghívebben, tőle elvitathatatlanul követ; mi okon? ha kérdezné valaki, megfelel reá a gyermek maga, mert ő azt apjától tanulta, tehát annak jónak kell lenni, s kész a logica, a syllogismus. Állításomat statisztikai adatokkal bebizonyítni nem tudnám, de bátran mondhatom, hogy 100 gyermek közül, kik népiskoláikon tanult tudományaikban gyermekkorukban tán mind kimutatták ügyességeiket, jellemük mindég egyenes és tiszta volt, kikerültök után alig marad tiz-tizenöt, ki állhatatosan szilárd jelemmel birjon; miért ? mert a szív mindazt, minek elfogadására elég fogékonysággal birt, meg nem gyökereztetheté jól; a fa, a tiszta erkölcs fája, terepélyre nőtt, mint nő a kevés gyökerű birsfába oltott szelid körte, de amaz is, mint ez, nem bírván meg koronája terhét, kidől. A népiskolák felállításánál külföldön érezték ezt csakhamar a rendezés után s módokról gondoskodtak, -mikép kellene e rosznak, e munkasikert rontó mételynek elejét venni s felállították