Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-05-06 / 19. szám

Ezt a tételt akarom hirdetni apró életképeimben azzal az igazsággal együtt, hogy a jó papoknak és a jó tanítóknak keze nyoma, minél huzamosabban hatottak ők valamely gyülekezet benső életére, annál tovább meg szokott maradni, és még akkor is áldást áraszt a hívekre, a midőn már talán neveiket is elfeledték tanítványaiknak utódai. Első életképem szóljon annak a kis község lakosságának egyházi és iskolai életéről, a melyben napvilágot láttam és a melyben »kis játékaimat« egykoron eljátszottam. Nemes Csoóról, arról a kis igénytelen vasmegyei apró faluról kívánok szólani, a melyet büszkén vallok szülő földemnek; büszkén mondom, mivel ez a kis helység reánk, magyarországi protestánsokra nézve hajdan és pedig nem is olyan régen, fölötte nevezetes helység volt. Benne virágzott a vasmegyei evangélikusok két artikularis gyülekezetének egyike. Hogy mik voltak azok az artikularis gyülekezetek ? — azok kedvéért a kik erről a dologról még nem hallottak volna, — a következő felvilágosítással szolgálok : Abban a korban, a mikor még a protestánsok minden szüntelen ki voltak téve az üldöztetéseknek és a zaklatásoknak ebben a mi édes hazánkban is, az 1681-diki sopronyi országgyűlés nagy kegyelmesen törvénybe igtatatta, hogy Vasvármegye területén két községben nevezetesen Nemes Csoóban és Nemes Dömölkön az ág. hitvallású evangélikusok szabadon és minden háborgatás nélkül gyakorolhatják vallásukat s nyilvános isteni tiszteleteket is tarthatnak; de egyebütt se templomot ne építsenek, se papot ne tartsanak. És ez az allapot eltartott egészen a szabad szellemű II—dik József császár koráig, a türelmi parancs megjelenésének idejéig; még pedig nem csak Vasmegyében, hanem az ország nagyobb részében. Csak a véghelyeken és az úgynevezett artikularis gyülekezetekben nem háborgathatták az evangélikusokat. Másutt mindenütt elszedték őseinktől egyházi épületeiket és elüldözték tanítóikat és lelkipásztoraikat. Ezért is aztán nem veheti tőlünk protestánsoktól senki sem rosz néven, ha nagyot sóhajtunk, valahányszor valaki mi előttünk azokról a „régi jó időkről" mesél. Mi nem kívánjuk azokat vissza még ami artikularis gyülekezetünk kedvéért sem. Az elnyomatás ama szomorú korszakában Nemes Csoó, a vasmegyei evangélikusok vallásos, egyházias hitbuzgó életének tűzhelye, és menedékhelyeként fénylett. Vasárnaponként meg-meg népesült a kis falu: akkoriban százanként érkeztek a megye minden egyes vidékéről az őseik vallásához buzgón ragaszkodó evangelikus hívek a csoói köznemesség vendégszerető hajlékaiba. Sátoros ünnepeinken pedig ezerével gyülekeztek az isten igéjét szomjúhozó lelkek az artikularis gyülekezetek tágas templomába. Pedig az ő bucsújárásuk épen nem tartozott ám mindenkor a veszély nélkül járó zarándokiások közé. Egyenként avagy kisebb számú rajokban nem volt tanácsos az üldözött evangelikus híveknek Nemes Csoó felé megindulni; mert hacsak az akkor még rengeteg erdőkkel borított vidékeken nem tudták az anyagyülekezetet úgy megközelíteni, hogy nem is érintették az ellenséges indulatú más vallásúak helységeit, úgy könnyen megtörténhetett rajtuk, hogy szembe kellett szállniok azokkal, a kik nemcsak csúfsággal illették őket, hanem ha lehetett, még énekes és imádságos könyveiktől és bibliáiktól is megfosztották szegényeket. Jó falusi csoói öregeink gyakran elmesélték nekünk gyermekeknek, hogy melyik házban szoktak megpihenni a vasmegyei németségből és melyikben a vendségből érkező hitsorsosok és hogy hol tanyáztak rendesen az egy hiten levő magyar atyafiak. A zarándokok egyikének másikának bizony-bizony egy két napig tartó utat kellett megtennie, hogy részt vehessenek a vallás malasztjában. Felső-Lövő, Pinkafeld, Alhó, Szalonok, Kukmern stb. németajkú ev. lakossága rendesen már péntek este indult útnak, hogy vasárnap hajnalban szép seregbe gyülekezve áhítatos énekek zengedezésével dicsőítse teremtőjét a csoói határszélétől, a szálas erdőn át az úgynevezett Öreg fektetőtől a templom kapujáig. Puczincznak és vidékének v.ndajku lakossága meg még távolabb esett templomától és papjától mint az előbb említett németség; ezek is összevártak egymást az úgynevezett »Sürüben« és kellő tisztességgel vonultak be az anyagyülekezetben számukra felállított fatemplomba. A magyarságnak nem volt olyan nagy utja, mivel a Csoótól távolabb eső magyar K özségek evang. hívei vagy Nemes Dömölkre vagy pedig a sopronmegyei Nemes Kérre járhattak isteni tiszteletre. A templomaiktól és iskoláiktól megfosztott hitsorsosaink Nemes Csoóban találkoztak rendszerint földönfutókká vált lelkipásztoraikkal; oda vitték nekik a hűséges gyülekezetek a számukra szánt gyermeki adományaikat; itt nyertek egymást újra meglátva egymással együtt keseregve és könyörögve Istentől erőt szenvedéseik elviselésére. Elképzelhetjük, mélyen tisztelt gyülekezet, még mi is, hogy minő magasztos jeleneteknek lehetett szemtanuja a nemes csoói kis község lakossága, csak gondoljunk azokra a jelenetekre, a melyeket egyikünk másikunk átélt, a midőn a hatvanas évek elején száműzetésükből hazatérő nagyjainkat viszont láthattuk, vagy a midőn a nagy bujdosókat tisztelőik meglátogatták a száműzetés idejében. E jelenetekből megérthették a régi nemes csoóia k hogy míly drága kincs lehet a »vallás szabadsága és mily nélkülözhetlen az emberi lélekre nézve az Isten igéje és az abból fakadó malaszt. Es igy e jeleneteknek nevelő hatással kellett birniok; mert ezeket bizonyára jól fel tudták használni a csoói gyülekezet, hajdani papjai és tanítói is szemben az ő rendes híveikkel. Papjaikról és tanítóikról szólok; mert ennek a most alig 600 lelket számláló kis gyülekezetnek évtizedeken át nemcsak egy papja és egy tanítója volt, habár hivatalos lelkészének s tanítójának csak egyet-egyet vallhatott. Több kitűnő féfiu működött mint rendes lelkész és rendes tanitó a nemes csoói gyülekezetben 1681-től 1781-ig, de azon »peregrinus« lelkészek és tanítók száma, a kik ideig óráig menedeket és foglalkozást találtak itt, oly nagy, hogy azt — tüzetesen megállapítani ma már lehetetlenség is volna. Az itt működő papok és tanítók, ugy látszik nagyobbára a hálái Franké irányának voltak hívei és követői; erről tanúskodik egy kis könyvecske, melyet szerzője — Szeniczei Bárány György — 1740-ben írt Nemes Csoóban és Jenában ki is nyomatott. A kis könyvecske az ágostai vallástételeket és egy öt fejezetből álló gyermekeknek való kézi-könyvecskét foglal magában, a mely Rambach nyomán készült — hittant, erkölcstant és imádságokat is tartalmaz. Ezen kis könyvecske szolgált a Nemes csoói iskolában vallástani kátékönyvűl egészen Kiss János super-_ intendens katekismusának megjelenéséig, a szokásos énekes könyv, biblia és Hübner bibliai története mellett. Szivesen szolgálnék e könyvecskéből itt is egy két mutatványnyal, valamint a jelesebb régi csoói predikáto-